"A bántalmazott gyermek hajlandó akár büntetést is vállalni, csupán azért, hogy ne kelljen a többiek között elvesznie. Ez a valós arca a bullyingnak."

Miért lehet problémás, ha a tanító csupán a tananyagra koncentrál? Mennyire fontos, hogy a gyerekek reggelente csak a barátaiknak köszönjenek? Van-e összefüggés ennek és az iskolai zaklatás között? Dr. Jármi Éva gyermekpszichológussal, a téma szakértőjével folytattunk beszélgetést, hogy jobban megértsük ezeket a kérdéseket.

Tudjuk, hogy a bullying Magyarországon nem csupán egy elméleti fogalom, hanem sajnos valós jelenség, amely széles körben elterjedt. Az erről folytatott diskurzusok és a tragikus esetek mind arra figyelmeztetnek, hogy sürgős lépésekre van szükség. Beszélni róla már nem elegendő; ideje lenne konkrét cselekvéseket is eszközölni. Mint minden társadalmi kihívásnál, itt is több szinten érdemes megoldásokat keresni. Ha a legmagasabb szinteken nem kap prioritást a probléma kezelése, a kisebb lépések is jelenthetnek előrelépést. Hiszen minden gyermek, aki áldozat vagy elkövető, mögött áll egy szülő és egy pedagógus. De mit tehetünk a bullying megállításáért? Jármi Éva, a Hol A Helyem Központ szakmai vezetője, aki korábban az ELTE PPK adjunktusa volt, számos lényeges kérdésre adott választ a témában.

A gyermek támogatásának kérdése és a körülötte lévő felnőttek által nyújtott biztonság kulcsfontosságú tényezők. Egy erős, bizalmi kapcsolat, amely lehetővé teszi, hogy a gyerek nyíltan megossza a szüleivel, ha bántalmazzák, óriási erőforrás lehet. Azonban ez a kapcsolódás sokszor nehezen megvalósítható, hiszen a gyermek szégyenérzete, vagy a megtörtént események megfogalmazásának nehézsége gátat szabhat. Fontos megjegyezni, hogy még ha a gyerek nem is beszél a problémáiról, a szülők figyelmessége és érzékenysége, valamint az, hogy észlelik, ha valami nincs rendben, szintén jelentős védelmet nyújt. Az ilyen figyelem és támogatás alapvető fontosságú a gyermek fejlődése és jóléte szempontjából.

A szülő is ember, és van olyan élethelyzet, amikor - pl. válás, vagy egyéb válság idején - nem tud száz százalékig a gyermek lelkére, életére hangolódni. Ilyenkor jó, ha eszünkbe jut, hogy bevonjunk egy másik felnőttet, aki "kiegészít" bennünket ebben a szerepben, legyen az szakember, családtag vagy közeli barát, hogy a védőháló ne sérüljön.

Aki komolyan veszi a jeleket, nem hárítja el és nem kicsinyíti a problémát, azonnal reagál, segítséget keres - már rengeteget tesz.

Nyilván a való életben ezer akadálya lehet ennek, de fontos, hogy ha egy mód van rá, a gyerek ne maradjon magára a helyzettel.

A szülő részéről tehát a jelenlét, az érzékeny figyelem, a bizalmi kapcsolat mindenkori elősegítése, baj esetén a konstruktív, megoldásokat kereső hozzáállás lehet védőfaktor.

A bullying áldozatainak felismerése valóban nem egyszerű feladat, hiszen gyakran nincsenek egyértelmű, specifikus jelei ennek a súlyos helyzetnek. A leggyakoribb megnyilvánulás az, hogy a gyermek láthatóan szenved: érzelmi instabilitás, a szokásos viselkedés megváltozása, vagy akár a vegetatív működésében – például az alvás és az étkezési szokásaiban – bekövetkező eltérések is nyomot hagyhatnak rajta. Azonban, hogy ezek mögött bullying áll-e, azt sokszor nehezen lehet pontosan megállapítani.

Figyelmeztető jeleket mutathat, ha egy gyereknek nincsenek barátai vagy bizalmi kapcsolatai, és úgy tűnik, hogy magányosan éli mindennapjait. Ha negatívan viszonyul a kortársaihoz, és kerüli a strukturálatlan helyzeteket, mint például a szüneteket, ebédidőt vagy a testnevelés órákat, ahol öltözni is kell, érdemes alaposabban megvizsgálni a helyzetét. A "lógás" hátterének felderítése szintén lényeges, hiszen a bántalmazott gyermek akár a büntetést is vállalhatja, csupán azért, hogy elkerülje a társai közötti interakciót. Gyakori, hogy pszichoszomatikus tünetek, például fejfájás, hányinger vagy hasmenés jelentkeznek ezeknél a gyerekeknél. Ezek a tünetek mögött sokszor teljesítményszorongás húzódik meg, de nem ritka a bullying sem mint kiváltó ok. Jelenleg is három olyan kliensem van, akik emiatt nem látogatják az iskolát. Az iskolai lemorzsolódás egy jelentős része azzal magyarázható, hogy a gyermekek félnek bemenni az intézménybe, ahol a szorongás és a félelem uralkodik.

Az egyik legnagyobb kihívás a szégyen érzése – mind kifelé, mind befelé. Volt egy olyan esetem, amikor egy gyermeket az "úgynevezett" barátai megalázó mémmé változtattak, ami gyorsan elterjedt az iskolában. Ennek következtében a gyerek minden reggel hányingerrel küzdött, ám amikor a szülők próbáltak közbeavatkozni, hevesen ellenállt, kijelentve: "Ők a barátaim, ne bonyolítsunk bele semmit! Ez vicces, miért nem értitek?" Dühös volt az anyjára, mert nem tudta elfogadni, hogy a saját "barátai" valójában megalázták őt. Ez a példa jól mutatja, mennyire erős lehet a szégyen és a lojalitás egy fiatal elmében.

Nagyon-nagyon veszélyeztetettek és sérülékenyek. Az autizmusban érintett gyerekek például nehezebben azonosítják, ha bántják őket. Több, akár már középiskolába járó kliensem volt, akik egy-egy trágár megjegyzést, amit a többiek nem is szóról szóra értenek, csak a kamaszos kommunikáció részeként mondják, halálos fenyegetésként élnek meg, de ha gúnyolódnak rajtuk - például bántó szándékkal tapsolják meg őket valamiért - azt nem veszik észre - és újra meg újra belesétálnak a csapdába.

A bántó szándékok azonosítása, valamint a viccek és a gúnyos megjegyzések megkülönböztetése sokak számára rendkívül nehéz feladat. Ezen kívül, mivel sokan rendkívül ragaszkodnak a szabályokhoz, ha észreveszik, hogy valaki megsérti ezeket, hajlamosak "jelenteni" a felnőtteknek, mert úgy vélik, ez a helyes lépés. Ez viszont a többiek szemében árulkodásnak tűnhet, ami csak fokozza az agressziót velük szemben. Amikor pedig megpróbálnak elkerülni ezt az árulkodó szerepet, gyakran úgy döntenek, hogy nem kérnek segítséget, még akkor is, ha a helyzet indokolná, mindez azért, hogy ne tűnjenek árulkodónak.

Segítséget kell nekik adni abban, hogy megértsék, mikor bántják őket, de felismerjék azt is, ha valaki támogatóan lép fel irányukban. Mert az sem jó, ha mindig csak a negatív oldalra hívjuk fel a neurodivergens gyerekek figyelmét. Ne csak a bántást azonosítsa, hanem azt is, ha valaki nem csatlakozik ehhez, az ő pártján van. Ha túl sokat tömjük a fejét a bántással, csak azt fogja észrevenni, mert ezt a szemüveget nehéz levenni, ha egyszer felvettük. Az "ismerd fel, ha bántanak szemüveg" mellé szükséges az "ismerd fel, ha támogatnak szemüveg" is.

A gyerekek gyakran nem képesek teljesen felfogni, mi zajlik autista társuk lelkében és elméjében. Ezért rendkívül fontos, hogy a pedagógusok tisztában legyenek azzal, hogy az autista gyermekek számára sokkal több és világosabb tájékoztatás szükséges. A tanároknak különösebb figyelmet kell fordítaniuk arra is, hogy megértsék, milyen érzések és gondolatok húzódnak meg például egy "árulkodás" mögött, vagy mit él át az a kisdiák, aki inkább elzárkózik a közösségi interakcióktól. Az is lényeges, hogy egy autista vagy nem autista gyermek nevetése nem mindig jelenti azt, hogy élvezi a többiekkel való interakciót. A pedagógus feladata, hogy észrevegye, mit ért vagy éppen mit nem ért a neurodivergens tanítvány, és tudatosan támogassa őt a megértésben és a kommunikációban.

Nagyon fontos lenne, hogy a pedagógusok ne büntetéssel reagáljanak egy-egy konfliktushelyzetre, akkor sem, ha az autista gyerek félreértelmez egy szituációt. Egyik gyereket sem szabadna megbélyegezni. A gyerekeknek és a pedagógusoknak is szükségük lenne érzékenyítésre, mert közösen kellene támogatást nyújtaniuk. Ha ez megvalósulna, a szülők is bátrabban neveznék nevén gyermekük autizmusát,

mert nem a megbélyegzés veszélyét látnák ebben, hanem annak esélyét, hogy gyermekük megértést és szakszerű támogatást kap -

Minden gyermek megérdemli, hogy a lehető legjobbat kapja, és ennek érdekében az MTA-ELTE Autizmus Szakmódszertani Kutatócsoport kidolgozott egy különleges programot, a Csillagbusz Inklúziós Intervenciós Programot. Ez a program hihetetlenül hasznos lehet a gyermekek fejlődése szempontjából. Az igazán eredményes megközelítést iskolai szinten érdemes bevezetni, de a jó hír az, hogy kisebb lépésekben is el lehet kezdeni a folyamatot. A program mögött álló módszertan és lehetőségek már adottak, így bármikor elindíthatjuk a változást, amire a gyerekeknek szükségük van.

Az első lépés, hogy ne bízza a csoportdinamikát a természetre - a közösség alakulását igenis irányítani kell. Ha tudja, hogy egy gyerek társas szempontból sérülékeny, akkor nem hagyhatja, hogy mindig ő maradjon utoljára párválasztásnál vagy a csoportmunkákban. Ülésrend, csoportválasztás, köszönés - mind-mind irányítást igénylő tényezők. Igen, az is számít, hogyan köszöntik egymást a gyerekek az óvodában, vagy az iskolai osztályközösségben. A spontán csoportdinamika az az, hogy a gyerekek felfigyelnek egyesekre és lelkesen köszönnek, másokat figyelmen kívül hagynak. A beavatkozás az, hogy rituálét alakítunk az érkezésből - ha egy gyerek bejön, akkor őt mindenki üdvözli. Ezzel azt üzenjük, hogy minden gyerek - barátság ide vagy oda - üdvözlésre érdemes.

A "spontán" közösség kiszorít. Rituálékkal, figyelemmel, érzékenyítéssel lehet közösséget építeni. Nem lehet elvárni egy pedagógustól, hogy pszichológus legyen - de azt igen, hogy legyen csoportdinamikai szemüvege.

Fontos, hogy alaposan megfigyeljük a csoport dinamikáját: kik azok, akik a vezető szerepet töltik be? Ki az, aki inkább a háttérben marad? Milyen szerepek bontakoznak ki az osztályon belül? Ha egy tanár nem képes feltérképezni ezeket a viszonyokat, akkor nehezen tud hatékonyan támogatni a diákokat.

Amikor egy különc gyerek érkezik az osztályba, sajnos gyakran előfordul, hogy ő lesz a legnagyobb célpont. Ezekben a helyzetekben elengedhetetlen, hogy aktívan közbe lépjünk. A resztoratív módszerek és a beszélgető körök nemcsak a közösség összetartását erősítik, hanem a veszélyeztetett gyerekek számára is igazi "mentőövet" nyújtanak. Ha a felnőttek nem fordítanak figyelmet a tudatos közösségfejlesztésre, akkor sajnos terepet adnak a bullying kialakulásának.

A közösség ereje meghatározó. A gyerekek együttműködése szorosan összefonódik a pedagógusok együttműködésével. Ha a felnőttek között feszültség, stressz vagy kiégés uralkodik, az elkerülhetetlenül hatással van a diákokra is. Természetesen vannak olyan karizmatikus tanárok, akik szinte varázslatosan tudják összekovácsolni a közösséget, de a jó kapcsolatok kialakítása nem csupán a "nagy formátumú" pedagógusok privilégiuma.

A tudatos közösségfejlesztés, a beszélgető körök alkalmazása és az érzelmi nevelés révén bármely osztályt képesek vagyunk érzékenyebbé tenni és megerősíteni.

A pedagógus egyedi személyisége és kisugárzása képes beragyogni a tanulási környezetet. Például, ha van egy szenvedélye, akármi, amit igazán szeret, az nagyszerű lehetőséget ad a közösségépítésre. A kisfiam tanítónője például elbűvölten evez és néptáncol, és rendszeresen szervez ilyen programokat a gyerekeknek, akik teljesen odáig vannak érte. Azért teszi ezt, mert valóban élvezi, amit csinál, és mert a gyerekeket is szívből szereti — így természetesen vonja be őket az élményekbe. Végső soron az egész osztály a tanító lelkesedése és szeretete által kap szárnyra, és együtt repülnek a közös célok felé.

A tanárképzés során gyakran kihívás elé állítom a hallgatóimat: képzeljék el, hogy egy történelemórán ülnek a gyerekek. Kérdezem tőlük, szerintük mi a "figura" és mi a "háttér" ebben a szituációban. Szinte mindig pontosan azonosítják: a figura a barátokkal, ellenségekkel és a szüneti eseményekkel kapcsolatos társas helyzetek, míg a háttér a történelemóra maga. Ám amikor a tanár elkezdi az órát, és összpontosít a tananyagra - legyen az egy előadás vagy dolgozat -, a helyzet megfordul: számára a történelemóra válik a középpontba, míg a diákok közötti interakciók háttérbe szorulnak. Mégis, a gyerekek számára ez a dinamika nem változik – számukra a társas kapcsolatok és a köztük zajló események maradnak a figyelem középpontjában.

Ez a természetes működésük, és ezt nem lehet – sőt, nem is érdemes – erőszakkal megváltoztatni. Pedagógusként talán nehéz ezt elfogadni, de folyamatosan emlékeztetnünk kell magunkat erre a fontos igazságra. A megoldás nem abban rejlik, hogy a gyerekeket rábírjuk arra, hogy a történelem tantárgyat helyezzék előtérbe, hanem abban, hogy olyan közösséget alakítsunk ki, amely biztonságos környezetet nyújt számukra, így a történelem tananyaga is elérheti őket. Ez a megelőzés kulcsa. Az érzelmek, az érzelmi intelligencia és a társas-érzelmi készségek folyamatos fejlesztése legalább annyira fontos része az iskolai életnek, mint a tantárgyi tudás átadása.

Mindannyian tisztában vagyunk vele, hogy a helyzet nem mindig volt ennyire elkeserítő. A zaklatás mindig is csupán egy tünet, amely a mélyebb problémákra utal. A kisebbségek és a gyengébben teljesítők kirekesztése, valamint hibáztatásuk nem csupán az iskolai környezetben, hanem a társadalom szélesebb spektrumán is megfigyelhető jelenség.

Nem véletlen, hogy azok az országok, ahol a társadalmi normák az elfogadást helyezik előtérbe, lényegesen előrébb tartanak e téren. Magyarországon viszont a pedagógusokat nem értékelik kellően, ha sikerül egy támogató közösséget kialakítaniuk; a teljesítményértékelési rendszerben ennek nincs helye. Az iskolai versenyek és a kompetenciamérések sokkal fontosabbnak tűnnek – holott a stabil és elfogadó közösség kéne, hogy a biztonságos iskolai környezet alapját képezze. Jelenleg a pedagógusok közössége szétesőben van: megosztott, feszült és stresszes állapot jellemzi.

A gyerekek közössége csak akkor bontogathatja szárnyait igazán, ha mögöttük olyan felnőttek állnak, akik nevelik őket, és akik maguk is részesei a közös rendszernek.

Ha valaki gyengébb-, vagy más módon eltér az átlagtól, esetleg terheli a többieket, az attól még nem bántható, sőt! A közösség minden tagjáért felel mindenki. Mindenkinek ki kell állnia a célponttá váló gyerekek mellett.