A kezdet végének pillanata mindig tele van ellentmondásokkal: egyszerre érezzük a búcsú fájdalmát és az új lehetőségek ígéretét. Ez az a pont, ahol a múlt és a jövő találkozik, és a lehetőségek határvonalán állunk. Minden befejezés egy új kezdetet hoz mag

"Ez a kezdet vége, vagy a vég kezdetét jelenti?" - énekelte Ozzy Osbourne 2013-ban, a Black Sabbath utolsó, stílusosan 13 címre keresztelt nagylemezén, amely a zenekar tizenkilencedik stúdióalbuma volt. Ezek a kérdések azóta számos kontextusban felmerültek, hiszen a 2013-as albumot követően a legendás Black Sabbath világszerte búcsúturnéra indult. A turné során összesen 81 koncertet adtak, a zenekar alapító tagjai - Tony Iommi gitáros, Ozzy Osbourne énekes és Geezer Butler basszusgitáros - mellett Tony Clufetos dobos és Adam Wakeman billentyűs csatlakozott a felálláshoz. A nagy hiányzó Bill Ward, az eredeti dobos, sajnos nem tudott részt venni az eseményeken. 2017 februárjában Birminghamben zajlott le az utolsó koncert, amely után sokan úgy vélték, hogy ez a végső búcsú, ahogyan a turné neve is - The End - sugallja, és a Black Sabbath koncertjei örökre a múlté váltak.
Az élet viszont néha furcsa dolgokat produkál. Back To The Beginning, azaz Vissza a kezdetekhez volt a címe annak a majdnem tízórás koncertmaratonnak, amelyre július 5-én került sor a birminghami Aston Villa stadionjában, és ahol a Black Sabbath és Ozzy Osbourne 55 éves pályafutása előtt tisztelegtek a pályatársak mintegy 45 ezer szerencsés rajongó társaságában. Ami még fontosabb, hogy több, mint két évtized után együtt állt a színpadon a teljes eredeti Sabbath-tagság, mivel ezúttal Bill Ward sem maradt ki ebből a közös, utolsó ünneplésből. Amikor felröppent a hír, hogy lesz ez a dolog, először azt hittem, hogy kamu, aztán sorra jöttek szembe az érintett zenekarok közösségi oldalain a hivatalos bejelentések, amelyek hatására kénytelen voltam elhinni, hogy ez tényleg meg fog történni. Eredendően van viszont egy problémám a hasonló banzájokkal, mégpedig az, hogy valami miatt mindig is idegenkedtem ezektől a mindenki-mindenkivel-zenélős, ún. supergroup line-up-ban színpadra álló élőzenés eseményektől, mert legyen bár tényleg világraszóló a fellépők névsora, attól még valahogy az egész dolog megmarad a - kétségtelenül minőségi - hakni színvonalán. Persze, ettől még türelmetlenül vártam a jegyértékesítés kezdetét, mert már csak rockrajongó fiam miatt is, úgy gondoltam, hogy egy ilyen eseményen, kerüljön bármennyibe, ott kell lenni.Nos, könnyű kitalálni, ez végül nem jött össze, nem voltam ott július 5-én Birminghamben. Köszi, ticketmaster.uk, a jegyértékesítés "példaértékű" volt ezúttal is, és most az ún. dinamikus jegyár képzést fel sem hozom, ugyanis a rendszer nemes egyszerűséggel be sem engedett.
Szóval erről ennyit, még annyit hozzátéve, hogy ezt a cikket meg sem akartam írni, mert ha az ember valamely eseményen nem vesz részt személyesen, akkor kvázi semmi értelme utólag a vonatkozó benyomásokat osztogatni. Ez esetben viszont mégis kivételt kellett tennem, mert úgy gondolom, hogy hakni ide, jegyvásárlási problémák oda, ez mégiscsak egy zenetörténeti mérföldkő volt a maga nemében, olyan, ami nagyon ritkán történik, és a személyes vonatkozásain túl, már csak ezért sem lehet szó nélkül elmenni mellette.
A livestream technológiának köszönhetően manapság már otthonról is részt lehet venni hasonló eseményeken, persze nem ingyen. A jövőben azonban szívesebben elkerülném ezt a megoldást, de végül is abból élünk, amink adódik.
Magáról a műsorról néhány benyomás: Birminghamben ott volt (majdnem) mindenki, aki él és mozog a rock és metál szcéna képviselői közül, aki nem a színpadon, az a lelátón foglalt helyet, de olyan popikonok is jókívánságaikat tolmácsolták videóüzenetben, mint például Elton John vagy Cindy Lauper. Ennek megfelelően egy-egy előadó átlag 15 percet kapott a színpadon, a minél gyorsabb átállásokat pedig egy forgószínpaddal oldották meg, ami a jelek szerint nagyon jól működött.
Amikor néhány nappal az esemény előtt napvilágot látott a műsorrend, első pillantásra azt gondoltam, hogy Sharon Osbourne és Tom Morello annyira mesterien idézik meg a múltat, hogy a közönség máris egy kétórás Doors-koncertet élvezhet. Persze, ennyire azért nem alakultak a dolgok; a szó a kapunyitásra vonatkozott, de senkinek nem lehetett oka panaszra, kivéve talán azoknak, akik a fellépők rövid időtartamait sérelmezték. De hát ez a rendezvény sajátos dinamikájának része volt, amit másképp nem lehetett volna megvalósítani.
A helyszínre bejutó szerencsések élményeiből egyértelműen kiderül, hogy aki sörért állt sorba, az nagy valószínűséggel lemaradt egy-két fellépőről. Azonnal szembetűnt, hogy az esemény résztvevői mind ünneplésre érkeztek, ami a fellépő zenekarok és a három szupercsapat előadásán is megmutatkozott: az örömzene dominált a precízen megkomponált műsor helyett. Ez a megközelítés kifejezetten jól működött, hiszen mindenki úgy tűnt, hogy visszatér a gyökereihez – a színpadon mutatott viselkedésük és a közösségi médiában megosztott posztok alapján világosan látszott a hála és az érzelmi töltet, hogy egy ilyen különleges esemény részesei lehettek. Az összes előadó, még Kerry King is, akiről tudjuk, hogy nem a legérzelmesebb figura, láthatóan meghatódott. Egyébként, Kerry King és a Slayer: hiába szűnt meg aktív zenekarként 2019 óta, még mindig képesek voltak megdörrenteni a közönséget. A mostani rövid fellépésük is bizonyította ezt, bár talán a Wicked World helyett a Snowblind jobban illett volna a hangulathoz.
Természetesen, íme egy egyedi változat a szövegedből: Nem meglepő, hogy sokan merítettek a legendás előadók dalkínálatából, és akadtak olyan feldolgozások, amelyek igazán jól sült el, míg mások sajnos nem arattak osztatlan sikert. Például Axl Rose előadása a "Sabbath Bloody Sabbath"-ból olyan volt, mintha egy véletlenszerűen kiválasztott, a nyolcadik sör után karaoke-zó, nyugdíjas hivatalnok próbálkozna a színpadon. Ennek ellenére a Guns 'n' Roses fellépése, bármennyire is kapnak kritikákat, véleményem szerint a nagy egészet nézve nem volt rossz, sőt, a jelenlegi kontextusban kifejezetten jól működött ez a laza, rákenrollos attitűd. Ha pedig az egyes fellépők teljesítményét értékeljük, érdemes megemlíteni az est váratlan vendégeit, Steven Tyler-t (Aerosmith) és Ronnie Wood-ot (Rolling Stones), akik szinte tökéletes produkciót nyújtottak. De számomra az egyik legemlékezetesebb pillanat Nuno Bettencourt gitáros fellépése volt, aki többször is feltűnt a színpadon a legkülönfélébb társaságban, és valóban maradandó élményt nyújtott.
Beszélhetünk itt még a Pantera fergeteges fellépéséről, ahol a konferanszié szerepét betöltő Jason Momoa is belevetette magát a közönségbe, de ne feledkezzünk meg a Metallicáról sem, akik két Black Sabbath-feldolgozással kápráztatták el a nézőket. Az Alice In Chains produkciója is említésre méltó, hiszen minden fellépésben ott volt valami különleges varázs. Valójában bárki és bármi érdemes a figyelemre, de aki lemaradt, az könnyedén visszanézheti a teljes műsort, és így eldöntheti, miért bánja a legjobban, hogy nem lehetett jelen Birminghamben. A lényeg pedig most tényleg a két utolsó műsorszám köré összpontosult.
Ozzy Osbourne... Noha az utóbbi időszakban a könyörtelen Parkinson-kór alaposan megviselte, a Sötétség Hercege mégis egy igazi túlélőként lépett a színpadra - szinte a mélyből emelkedett fel, egy denevérfaragással díszített, trónra emlékeztető karosszékben. A hangja már nem olyan, mint régen, a gyógyszerek mellékhatásainak következtében érezhetően csökkent az ereje, de a közönség mégis a hamisítatlan Ozzyt hallhatta, ahogy énekel, legyen szó a szóló produkciójáról vagy a Black Sabbath dalairól. Külön figyelemre méltó, hogy a technikai stáb nem alkalmazott semmiféle trükköt; mindent a természetes módon hagytak folyni, így megőrizve a produkció hitelességét és az igazi rockélményt.
Ott ült egy 76 éves, betegségekkel küzdő rocklegenda, aki még egy utolsó alkalommal szerette volna megmutatni a világnak, milyen lélekkel és szenvedéllyel telítődik ez a zenei műfaj.
A műfajon túl pedig az a fajta életérzés, amely generációk egész sorára nyomta rá bélyegét, és ami kitart mind a mai napig. Nagypapák, gyerekek és unokák tízezrei könnyezték végig, amikor a jól láthatóan szintén a feltörő érzelmeivel küszködő Ozzy még egyszer utoljára elénekelte a Mama, I'm Coming Home-ot.
Sikerült még egyszer megmutatnia. A túlélő, aki elsősorban saját magát élte túl, és nem utolsósorban, akinek sikerült túlnőnie a saját legendáján, mert akit a Villa Park színpadán láttunk, az nem más volt, mint maga Ozzy, az Ember.
Kétséget kizáróan óriási erőfeszítést igényelt számára ez az utolsó fellépés, és a beszámolók szerint még a fájdalomcsillapítók szedését is felfüggesztette. Ezt a lépést azért tette, hogy a gyógyszerek mellékhatásai ne befolyásolják a produkciójának színvonalát.
Csaknem egy hónappal a várva várt fellépés előtt tett egy figyelemre méltó kijelentést: ha a színpadon hal meg, akkor is megérte az életét. Nos, rajta bizony nem múlott a dolog, hiszen megtartotta ígéretét, és egy igazán felejthetetlen előadást nyújtott. Elég csak arra gondolni, ahogyan a feltörő hangulat hatására minden erejét összeszedve próbálta felállni a karosszékéből. Ozzy Osbourne, aki egykor egy félénk, diszlexiás kisfiú volt Birmingham egyik munkásnegyedében, egy közös fürdőszobás bérházban nőtt fel, mára legendává vált. Az ő összetéveszthetetlen hangja egy egész zenei korszak lenyomatát hordozza magában, és a zenei örökség, amelyet az elmúlt több mint ötven évben teremtett, felbecsülhetetlen értékű. És nem, ez nem csupán egy amerikai álom beteljesülése volt.
Visszatérve az előző bekezdés végéhez, ezúttal nem a napfényes Hollywoodi álomgyár csillogása ragyogott, hanem négy fiatal, húszas éveik elején járó srác, akik a hatvanas évek végén a posztindusztriális Anglia szürke és elhagyatott Birminghamben alkották meg zenei örökségüket. E városban, amely a reménytelenség és a kosz esszenciáját hordozta, valami igazán különleges született, amit addig senki nem hozott létre a rockzene történetében. A srácok maguk is csodálkoztak azon, hogy a próbateremben olyan zenei megoldások jöttek létre, amelyek még őket is meglepték.
A munkabaleset következtében ujját elvesztő Tomy Iommi lassú, súlyos gitárriffjei, Geezer Butler mély, zúgó basszusa és Bill Ward robosztus dobjátéka egyesülve Ozzy pszichedelikus vokáljával olyan egyedülálló zenei élményt teremtettek, amelyben a sötétség és a kilátástalanság esszenciája tükröződött. Ez a hangzás sokak számára azonnal rezonált a világ zűrzavarával és keserűségével, amely akkoriban jellemezte a mindennapokat. Ozzy megszállottan előadott dalszövegei, összhangban a rendkívül intenzív zenei háttérrel, tökéletesen megragadták azokat az érzéseket, amelyek a szorongás és a reménytelenség mindenütt jelen lévő árnyait tükrözték.
Múlt szombaton pedig bizonyítást nyert az is, hogy ez mindmáig kiválóan működik.
A Black Sabbath lenyűgöző előadását nézve nyilvánvaló, hogy sikerült visszanyúlniuk a gyökerekhez. Ez a zenekar, amely 55 évvel ezelőtt kezdte meg zenei pályafutását, és amely nélkül a mai sztárfellépők közül sokan nem lettek volna azok, akik, most hazatért, Birmingham pedig ünnepi pompával fogadta őket.
Egy olyan városban járunk, ahol az élet ma sem sokkal különb, mint öt évtizeddel ezelőtt. Mégis, akadt egy pillanat, amikor sikerült elfelejteni a mindennapi terheinket, ahogy régen ez a zene is támaszt nyújtott a világ számos pontján élőknek. Itt kezdődött a történet, de bizonyos szempontból a vég is. Sajnos ennek a zenei stílusnak, ebben a formájában, nem sokáig marad helye. Ezért értékeljük minden egyes pillanatát, amíg még élvezhetjük!