A vámháború nem újkeletű jelenség; már Hitler idejében is megpróbálkoztak ezzel a stratégiával.

Adolf Hitler első rádióbeszéde 1933. február 1-jén hangzott el, amelynek fotóját Heinrich Hoffmann készítette. Az esemény jelentős mérföldkő volt a német történelemben, hiszen a rádió mint új kommunikációs eszköz révén széles tömegekhez eljutottak a Führer eszméi és politikai programja. A képet a híres ullstein bild archívum, valamint a Getty Images is őrzi.

Ha Adolf Hitlerről van szó, mindig akad valaki, aki - néha viccből, néha valamennyire komolyan - bemondja, hogy minden általa okozott szörnyűség mellett azért szerette a kutyákat, dohányzásellenes kampányai voltak, vagy hogy milyen sok autópályát épített, és fellendítette a válság után vergődő német gazdaságot. Ez utóbbi azonban nem ilyen egyszerű - sőt, talán odáig is elmehetünk, hogy nem igaz. Ennek háttérében a manapság is gyakran emlegetett vámok állnak.

Timothy W. Ryback történész az Atlanticon kifejtette, hogy Hitler 1933-as kancellári kinevezése után az új vámok bevezetése vált a legfőbb prioritásává, akármi áron. Bár nem volt számottevő közgazdász, a pénzügyi kérdések iránti érdeklődése is csekély volt—valószínűleg ez is hozzájárult ahhoz, hogy 405 ezer márkával adósodott el az adóhatóságokkal szemben. Hitvallása szerint az infláció csupán az emberek akaratának következménye, amit szerinte a fegyelem hiánya idéz elő. Meggyőződése volt, hogy ő képes lesz megfegyelmezni a lakosságot, különösen azokat, akiket a gazdasági problémák forrásának tartott. Ezen a ponton a zsidókra utalt, mint a válság fő okozói.

A Nemzetiszocialista Munkáspárt gazdasági stratégiájáért Gottfried Feder vállalta a felelősséget, ezért Hitler már a hatalomra jutása előtt rábízta a feladatot, hogy dolgozza ki a párt gazdasági programját. Feder végül egy 32 oldalas dokumentumban összegezte elképzeléseit, amelyet Hitler hatalomra kerülése előtt készített el. E terv egyik kulcsfontosságú eleme a vámok reformálása volt, amely jelentős hatással bírt a párt gazdasági politikájára.

Az alapgondolat az volt, hogy nem lehet megengedni, hogy a német munkások által keresett termékeket szovjetek, kínaiak vagy más nemzetek gyártsák. (Természetesen az eredeti megfogalmazásban ez a gondolat sokkal érzékenyebben volt tálalva.) A cél világos volt: minden olyan terméket, amire egy német állampolgárnak szüksége lehet, Németország területén kellett előállítani, amit úgy lehetett elérni, hogy kiszorítják a külföldi versenytársakat. Hitler külügyminisztere, Konstantin von Neurath azonban nem hitte, hogy ez ilyen egyszerű lenne. Aggódott a kereskedelmi konfliktusok miatt, és attól tartott, hogy az importált tojások ára akár hatszorosára is nőhet. Hitler azonban makacs volt, és Feder terve már csak a megvalósításra várt.

Az 1929-ben indult nagy gazdasági világválság Németországot sem kímélte (ami részben hozzájárult Hitler népszerűségéhez is), egy időben a munkaképes népesség egyharmada munkanélküli volt az országban. De 1932-ben a német gazdasági kutatóintézet már azt írta, hogy a válságot jórészt leküzdötték, és az 1933-as választásra Hitler egy erősödő gazdaságot örökölt meg. Megválasztásának másnapján a New York Times azt írta, hogy a frankfurti tőzsde Hitler megválasztásának hírére nemcsak összeszedte magát, de egy kicsit még meg is ugrottak a mutatók.

Német politikusok már ekkor felszólították Hitlert, hogy tartózkodjon az alkotmányellenes, reakciós, valutaveszélyeztető gazdasági akcióktól, és emlékeztették, hogy a szabad piac kölcsönös bizalmon, jogállamiságon és a szerződések betartásán alapul.

Hitler egyik nagy problémája az volt, hogy mivel nem igazán értette, hogy működik a nemzetközi kereskedelem, nagyon zavarta, hogy Németország rengeteg agrárterméket importál. Megválasztásakor nagyjából évi 1,5 milliárd márkányit. Azt azonban nem mérte hozzá, hogy cserébe 5,5 milliárd márkányi ipari és feldolgozott terméket exportáltak. Tehát ugyan sok agrárterméket vettek a németek az európai szomszédoktól, de sokkal több ipari terméket adtak el ezeknek az országoknak. Ennek részben diplomáciai alapja volt, és egy kereskedelmi tárgyalás során a kölcsönösen jövedelmező egyezségekhez nélkülözhetetlen a jó viszony. Azonban - érvelt Hitlernek írt levelében Eduard Hamm korábbi gazdasági miniszter - ha vámokkal akadályozzák az importot, annak komoly hatása lehet az exportra is, így pedig az egész német gazdaságra, és a munkanélküliségre.

"A német termékek exportja hárommillió embernek ad munkát"

Hamm azt fogalmazta meg, hogy a fiatal, de még mindig sérülékeny német gazdaság számára nem lenne kedvező egy kereskedelmi háború kirobbanása. 1944-ben Hammot összeesküvéssel vádolták, és a náci börtön falai között vesztette életét. Fogvatartói állítása szerint kihasználva egy pillanatnyi alkalmat, kiugrott az ablakon, ám ez a verzió sokak számára kétségesnek tűnik, és széles körű viták tárgyát képezi.

Hitler megválasztása előtt és azt követően is hangsúlyozta, hogy elődei katasztrofális teljesítménye miatt nem várható javulás, így az ő feladata, hogy rendbe hozza a gazdaságot. Első rádióbeszédében azt ígérte, hogy négy éven belül kimentik a német földműveseket a nyomorból, és véget vetnek a munkanélküliségnek.

Nem fejtette ki részletesen, hogy valójában hogyan képzeli el mindezt a gyakorlatban. Mindenesetre rendkívül lelkesedéssel vetette bele magát a munkába, még a gazdasági stratégiáját kidolgozó Federt is háttérbe szorította. Így a választások előtt megalkotott nacionalista-szocialista elképzelései – mint például a gazdagok magasabb adóztatása, a nagyvállalatok állami ellenőrzése, valamint az új áruházak és az olcsó termékeket kínáló boltok betiltása – végül a feledés homályába merültek.

Kezdő kancellárként szándékosan elkerülte a részletekbe menő magyarázkodást, hiszen egyre közeledett a március 5-én esedékes új választás, amelynek tétje a képviselőhelyek minél nagyobb részének megszerzése volt. Célja az volt, hogy elkerülje a koalíciós partnerkeresést. Meggyőződése szerint 18-19 millió szavazatra volt szüksége a sikerhez, és tisztában volt vele, hogy egyetlen gazdasági terv sem képes egyszerre ennyi ember tetszését elnyerni. Míg a közvélemény nem tudta pontosan, hogyan is reagáljon, a piac érzékenyebben reagált: az új kancellár kinevezését követően tapasztalható kezdeti lelkesedést egy gyors esés követte, majd a részvényárak stagnálni kezdtek.

Hitler vámokkal kapcsolatos elképzeléseit Hans Joachim von Rohr részletesen kifejtette egy rádióműsorban. Szerinte az országban nem elegendő mennyiségben előállított termékek árát emelni kellene, hogy ösztönözzék az agráriumban dolgozókat a termelés növelésére. Ha a külföldi áruk ára a vámok következtében magas marad, az emberek kénytelenek lesznek a hazai termékeket választani. Ennek eredményeként a belföldi termékek iránti kereslet növekedni fog, ami a felhalmozódott készletek miatt folyamatosan csökkenti az árakat.

Példának hozta a disznózsírt hozta, ami fontos eleme volt a németek napi táplálkozásának. Ennek a gazdaságos termeléséhez nagyjából 140 kilós disznók nevelésére volt szükség, de a legtöbb gazda csak 90-100 kilós disznókat hizlalt, mert azok voltak optimálisak a hústermeléshez. Rohr azt mondta, ha a vámok miatt emelkedik a zsír ára, több gazda nevel majd nagyobb disznókat, több lesz a hazai termelésű zsír, és ez idővel árcsökkenést is hoz. Azonban a disznóhúst meg a bacont drágábban lehetett eladni, és mivel nem kellett annyi ideig és annyi takarmánnyal hizlalni hozzá az állatot, jobban megérte a gazdáknak. A Hitler-féle tervet őrültségnek tartó szakértők azt mondták, a vámháború azzal járna, hogy sorra csődölnének be a disznótartók, arról nem is beszélve, hogy csak ezután jönnének az ellenvámok a kereskedelmi partnerektől.

Végül 1933. február 10-én, egy pénteki napon Hitlerék bemutatták a vámtervüket, ami mindenkit sokkolt. Korabeli cikkek arról írtak, hogy a kontinens iparilag legfejlettebb országa visszatér az ekéhez, a New York Times pedig kereskedelmi háborút emlegetett.

A legmagasabb vámokat a skandináv országok és Hollandia kapták, akik korábban kiemelt kereskedelmi kapcsolatban álltak Németországgal. Szinte minden általuk exportált mezőgazdasági termékre vámot vetettek ki, volt, amelyik elérte az 500 százalékot is. Ez nem csupán a német gazdaságot sodorta veszélybe, hanem az érintett országokét is, akik ellenszankciókkal fenyegetőztek. Ennek következményeként nemcsak a német diplomácia került súlyos helyzetbe, hanem az exportjuk is jelentős csapásokat szenvedett el. Johann Ludwig Graf Schwerin von Krosigk pénzügyminiszter egy kabinetülés keretében kijelentette, hogy a mezőgazdaság számára 100 millió márkányi plusz támogatásra lesz szükség.

Azonban Hitler hosszabb távon gondolkozott. Beszédeiben azt hirdette, hogy a németeknek a saját lábukra kell állniuk, nem várhatnak segítséget külföldről, más népektől. A vámháború csak a kezdet volt, hiszen azzal párhuzamosan már elkezdték tervezni az ország fegyverkezését. A népnek azt mondta, hogy Németországon csak a németek segíthetnek, de zárt ajtók mögött már azt ecsetelte, hogy Németország jövője kizárólag a hadsereg újjáépítésén múlik. Ennek aztán tudjuk, mi lett a vége.