Angelina Jolie mostanában meglehetősen unalmasnak tűnik - A "Maria" című alkotás lenyűgöző kameramunkája ellenére valójában nem egy hagyományos film, hanem egy opera.

A veszekedéseknél csak a meddő viták képesek még jobban felidegesíteni, de most hagyom a felesleges köröket, és egyenesen a lényegre térek: képzeletben egy izgalmas eszmecserét folytatok Angelina Jolie-val, aki nyilván csak az én nézőpontomra kíváncsi – itt egy mosolygós emoji illene a szövegbe, mert bár komolyan gondolom, úgy érzem, hogy Jolie legutóbbi nyilatkozata a Mariáról meglehetősen egysíkú, és szűklátókörűségre vall. Ezt a véleményt pedig semmiképpen sem lehet figyelmen kívül hagyni.

Természetesen, miért is bántaná azt a művet, amelynek a nevével tömegeket vonzhat a mozikba? Nemcsak a szerződés kötelezi erre, hanem nyilvánvalóan nevetséges is volna.

A világ egyik legismertebb operaénekesnőjéről, illetve sorstragédiájáról szóló mozi ugyanis pontosan azt nem adja át a nézőnek, amit ígér: visszatekintést Maria Callas életére.

Ennek az a nagyon egyszerű magyarázata, hogy ez a film inkább egy operai élményt kínál, mintsem egy klasszikus életrajzi feldolgozást. Személy szerint nagy operaimádó vagyok, és Cecilia Bartoli az egyik legkedvesebb énekesnőm, de itt a film során már az első pillanattól kezdve túlsúlyban vannak az áriák. Olyan intenzitással jelennek meg, hogy aki nem jártas a témában, annak zavaró lehet, hogy nem mindig érti, miért hallható ez vagy az a dallam.

Miért is állok ki vitára Jolie véleménye ellen? Azért, mert ő olyan magabiztosan állítja, hogy a film minden néző számára világos és könnyen befogadható, hogy ez már-már provokatívnak tűnik.

Sokan úgy vélik, hogy ez a film csupán az operák világába kalauzol el, és akik nem operákat hallgattak gyerekkorukban, talán nem fogják tudni értelmezni. De hadd mondjam el, hogy én sem operák között nőttem fel, ezért én is igyekeztem mélyebben megérteni a témát. Végül pedig meglepődve tapasztaltam, hogy a valóság éppen az ellenkezője: ez a film mindenki számára könnyen befogadható.

Nos, hadd mondjam el, hogy ez nem teljesen fedi a valóságot: nem csupán én léptem ki morcosan a vetítésről. Ha Callast szerettem volna hallgatni, otthon is megtehettem volna a lemezjátszóm és a hifi-tornyom segítségével. Ismét hangsúlyozom: számomra ez nem csupán annyit jelent, hogy "kövér emberek üvöltenek hosszú órákon át, majd vége".

Már a film első pillanataiban éreztem, hogy valami nem stimmel. Pedig a chilei rendező, Pablo Larraín munkáját általában megosztó vélemények övezik. A "Spencer" című alkotásban Kristen Stewart lenyűgözően hozza Lady Diana karakterét, és számomra ez a film egy igazi mestermű. Azonban...

Talán ez a film is új dimenziókat nyit meg, és elhozza a katarzist, amit sokan várnak. Lesz benne egy izgalmas kezdet, egy szövevényes középső rész és egy megkapó befejezés. Azok számára, akik eddig nem ismerhették Callast, mostantól nem lesz szükségük a Wikipédiára ahhoz, hogy felfedezzék ennek a kivételes művésznek a világát.

Tényleg akartam szeretni ezt is, mint a Spencert, amellyel Stewart megmutatja, hogy jó színész, és abba a filmbe képtelenség belekötni. De a Mariába viszont annál inkább, mert

A fő probléma az, hogy a néző csupán morzsákat kap, ami miatt hiányzik a katarzis és az érzelem. Talán csak egy epizód emelkedik ki a tömegből: az a sorsdöntő este, amikor megismeri életének nagy szerelmét, az milliárdos Aristotle Onassist. Azonban ezt a pillanatot olyan részletességgel tálalják, hogy még inkább megbontja a film 120 perces ritmusát és narratíváját.

Felháborító, hogy a rendező olyan magabiztossággal tálalja a világnak Maria Callas sorstragédiáját, mintha az egyértelmű tény lenne. Az állítása, miszerint mindez anyjának, egy anyagias nőnek köszönhető, aki a második világháború idején a náci katonák kedvéért pénzért énekeltette lányát, teljesen megkérdőjelezhető. Az a kijelentés, miszerint Callasnak "vagy a testét, vagy a hangját" kellett áruba bocsátania, ugyanúgy kétségbe vonható, mint az a vád, amely Michael Jacksont pedofil szexragadozóként tünteti fel. Az énekes ellen 17 alkalommal indított nyomozást az FBI, és a nyomozati akták nyilvánosak, ám soha nem találtak olyan megdönthetetlen bizonyítékot, amely alátámasztotta volna ezeket a vádakat. Az ilyen állítások terjesztése, mindenféle valós bizonyíték nélkül, rendkívül káros és elítélendő.

Hasonlóképpen, Callas és édesanyja viszonya is sok kérdést vet fel, különösen a szexuális kényszerítés témája, amely még mindig homályos és vitatott, nem pedig egyértelmű tény.

A csekély információmennyiség, amely a rendelkezésünkre áll, hiteltelenné teszi az egész képet. Egyszerűsítve mutatja be Callas életét, amely tele volt boldogtalansággal és magánnyal, mintha minden bánata, sőt még a hangja elvesztése is kizárólag az anyja felelőssége lenne. Ezzel azt sugallja, hogy nem volt saját akarata vagy egyénisége, holott aki mélyebbre ás az élettörténetében, az látja, hogy egy igazán karakán és izgalmas személyiség volt. Csakúgy, mint sok más világsztár, ő is végtelenül magányosnak érezte magát, és életének végére - mindössze 53 évesen hunyt el - a szolgálóin és a gyógyszerfüggőségén kívül szinte semmi nem maradt utána.

Angelina Jolie saját szavaival élve számos párhuzamot vélt felfedezni Maria Callas és saját személyisége között. Bár Callas szépsége és ikonikus selyem köntöse lenyűgöző, valamint Jolie is gyakran megmutatja énekesi tehetségét, mégis van valami megfoghatatlan, ami miatt az ember úgy érzi, hogy a két művész világa eltér egymástól. A közös vonások ellenére, mintha a sorsuk más irányt vett volna, és az egyedi tapasztalataik, küzdelmeik és győzelmeik külön utakon vezetnék őket.

Vannak, akik szívük mélyéből rajonganak a hazánkban készült hollywoodi filmekért, de én nem vagyok közöttük. Teljesen közömbös számomra, hogy Szváziföldön vagy Budapesten építik fel Párizst; az ikonikus magyar helyszínek látványa sem tudta ellensúlyozni azt az érzést, hogy egyre több a valóban gyenge, hiteltelen és csupán a kasszasikerre hajtó, életrajzinak álcázott, de valójában felszínes blockbuster, és sajnos a Maria is ebbe a sorba illik.

A közelmúltban azonban láttam egy ellenpéldát, szintén életrajzi alkotás, így rendhagyó módon színházat ajánlok a Maria helyett: az Edith Piaf ugyancsak tragikus életéről szóló Égben maradt repülő című darabot, amelyben Keresztes Ildikó úgy játssza Piafot, úgy énekel, és eleve olyan jól megírt és rendezett a történet, hogy a közönség képtelen abbahagyni a vastapsot, nem engedi le a színpadról Keresztest, újra és újra megborzong: igen, ez maga a tökély!

Ha valaki mindenképpen Jolie-féle filmélményre vágyik, annak érdemes megnéznie a szintén életrajzi ihletésű "Kifutó a semmibe" című alkotást. Ez a ritka és megrázó film Gia Carangi, a híres szupermodell életét dolgozza fel, és Angelina Jolie lenyűgöző alakítása garantáltan mély nyomot hagy a nézők szívében és lelkében. Az érzelmekkel teli történet és a hiteles karakterábrázolás igazi élményt nyújt.