"Kelet-Európában gyakran demokráciának hívjuk azt a zűrzavart, ami átmeneti állapotként jellemzi a politikai helyzetet."

„Még akkor is a magyar identitásról elmélkedem, amikor a lengyelekről beszélek” – osztotta meg velünk Spiró György, a kortárs drámairodalom kiemelkedő alakja, aki nemrégiben új befejezést írt Az imposztor című művéhez. A darab, amely az orosz megszállás alatt szenvedő lengyel város színházában játszódik, 1983-ban debütált a Katona József Színház színpadán, ahol Major Tamás brillírozott Boguslawski szerepében. Jelenleg a Pesti Színházban Kern András keltette életre ezt a nagyformátumú lengyel színészt, új színt hozva a történetbe.

A hatalom és a megalkuvás lényegéről folytattunk eszmecserét a szerzővel, aki megosztotta velünk, hogy számára a politika sosem jelentett csalódást, mivel ábrándjai soha nem is léteztek.

Miért éppen most érkezett el az idő az imposztor végének "megreparálására", ahogyan ő maga fogalmazott az újraírás kapcsán?

Spiró György: Már az ősbemutató után tudatosult bennem, hogy a befejezés nem funkcionál megfelelően, de nem volt ötletem, hogyan orvosolhatnám. Az évek múltával úgy éreztem, valószínűleg senki sem fogja elővenni a darabot, hiszen sok a szereplő, és a megvalósítása sem egyszerű. Aztán tavasszal Rudolf Péter felhívott, hogy rendezné a Pesti Színházban, és megkért, hogy javítsam ki a végét. Egy alkalommal, amikor a négyes-hatos villamoson utaztam, váratlanul megvilágosodtam, és eszembe jutott a megoldás.

Mit gondol, miért lett mégis népszerű, többször játszott darabja Az imposztor?

Az alaphelyzet - egy kis lengyel színház Vilnában, amelyet a cári Oroszország fogságában él - nem csupán régi történet, hanem mélyen gyökerezik Kelet-Európa kulturális örökségében. Bár néha úgy tűnik, hogy az ilyen helyzetek már a múlté, valójában a valóság e bonyolult színtere sosem tűnik el igazán. Ráadásul a színház varázslatos világában játszódik, ahol az emberek mindig is vonzódtak ahhoz, hogy bepillanthassanak a kulisszák mögötti titkokba.

Nem tudtam elfojtani azt a gondolatot, hogy mindaz, ami a jelenlegi Magyarországot körülveszi, kulcsfontosságú inspirációs forrást nyújtott a 19. században játszódó mű "újraírásához". Íme egy rövid részlet a módosított monológból:

"Hajtsátok meg a zászlókat! Minden bűn eltűnik a színes szövetek mögött! A derűlátás béklyója lassan öl, mint a legkegyetlenebb kín! A hiszékenység bilincse sokkal veszélyesebb, mint a legrosszabb ellenség! Gondolataitokat mérgező jelszavak szőtték össze."

Ezt a monológot már korábban is gazdagítottam, most pedig azt a részletet is hozzáadtam, hogy mindenki együtt lengeti a zászlót. Talán már régebben is eszembe juthatott volna, hiszen az általános iskolás éveim nagy része így telt el. A Népstadionban vagy a Margitszigeti Stadionban, június elején, különféle bot- és egyéb gyakorlatokat kellett bemutatnunk. Hónapokig készülődtünk, minden egyes mozdulatot precízen begyakoroltunk, hogy a legjobbat nyújthassuk a nagy napon.

Ha röviden kéne összefoglalni, akkor ez a darab a hatalom és a közember lehetséges viszonyának mintázatait mutatja meg...

A hatalomnak az a dolga, hogy elnyomjon és visszaéljenek vele. Erről szól az emberi történelem.

Valóban, ez a megállapítás is érvényes, ha a hatalom forrása egy demokratikus jogállam kormányában rejlik.

Még akkor is. Azonban a mi életünkben alig tapasztalhattunk ilyesmit. Csak annyit láttunk, hogy az egyes, vágyakozó közösségek nem tudtak igazán dominálni. Az átmeneti zűrzavart, ami körülöttünk zajlik, gyakran Kelet-Európában demokráciaként emlegetjük.

Ezzel kapcsolatban ma is pontosan úgy lát mindent, mint 42 évvel ezelőtt, amikor a darab született?

Húszéves korom óta alapvetően hasonló nézeteket vallok. Ha visszapillantok az elmúlt évekre, azt kell megállapítanom, hogy sokkal optimistább voltam, mint amennyire talán indokolt lett volna.

1989-ben sem rendült meg a pesszimizmusának alapja?

89-ben szorongtam a jövőtől. Úgy láttam, hogy Magyarország nem Ausztriához fog hasonlítani, hanem a dél-amerikai diktatúrákhoz. Meg is kaptam ezért a magamét.