Az Iron Maiden lenyűgöző előadást tartott a Papp László Sportarénában, amely felejthetetlen élményt nyújtott a rajongóknak.

Befejeződött az Iron Maiden világ körüli turnéjának dupla koncertje Budapesten. Az ikonikus angol heavy metal zenekar május 28-án este egy lenyűgöző, közel kétórás produkcióval örvendeztette meg a közönséget, bemutatva, hogy az életkor csupán egy szám, és nem korlátozza a kreativitást. Az öt évtizedes múltra visszatekintő banda Run For Your Lives című turnéja már most lenyűgöző népszerűséget mutat, hiszen több mint egymillió jegy talált gazdára, és mindez csak a budapesti koncert után történt.

Kicsit bűntudatom volt, hogy csak a második napra jutottam el az Iron Maiden turnéindító dupla koncertjére, a Papp László Sportarénába. Ugyanakkor kíváncsi is voltam, hiszen az első showt még a sokat látott zenészeknél is megnyomja picit a drukk, de a második alkalomra már otthonosabbra veszik a figurát, pláne, ha ugyanabban a térben játszhatnak.

Ritka kincsnek számít, ha egy külföldi zenekar Budapestre érkezik, hogy itt indítsa el turnéját, főleg ha egy világkörüli koncertsorozatról van szó. Még nagyobb meglepetés, hogy egy olyan ikonikus zenekar, mint az Iron Maiden, választotta ezt a várost a starthelyszínének. A Run For Your Lives turné ráadásul egy duplázással indult, ami külön figyelmet érdemel, hiszen a turné többi állomása között alig találunk olyan napokat, amikor a zenekar egymás után két napot is játszik.

Természetesen nem ez az egyetlen dupla koncertjük, és a következő fellépéseik is hasonló felállásúak lesznek, de mégis izgalmas számomra, hogy egy ötven éve működő zenekar, amelynek minden tagja már 65 év felett jár, milyen hatalmas energiát tud megjeleníteni a színpadon a második napon, ráadásul egy turné kezdetén. A setlist hossza sem könnyíti meg a helyzetet, hiszen mindkét nap több mint 15 dalt játszottak el, körülbelül két órás időtartamban, ami a visszatapsokkal együtt még tovább nyúlik. Az Iron Maidenre jellemző, hogy nem igazán variálják a dalok sorrendjét a turnék során, így minden közönségnek a teljes Iron Maiden élményben lehet része.

Ezúttal sem történt másképp, hiszen a két nap szinte teljes mértékben hasonlított egymásra, ha a dalok világát vesszük alapul. Mégis, voltak olyan apró eltérések, amelyeket érdemes megemlíteni.

Az Iron Maiden koncertjét nem azonnal a legendás zenekar nyitotta meg, hanem a Halestorm, akik először léptek a színpadra. A Hale testvérek csapata viszont nem a megszokott módon működik, hiszen gyakran és szívesen variálják a repertoárjukat. Míg akadtak közös elemek, a slágerek ügyes elosztása miatt a két nap során mindenki megtalálhatta a kedvére való dallamokat.

Az "Everest" című album főcímdala zárta a koncertjük szettjét, ezzel izgalmat generálva a közelgő megjelenéshez. A dalra egészen a koncert utáni péntekig (május 30-án) kell várni, amikor is végre elérhetővé válik a streaming platformokon.

Természetesen a banda nem engedte, hogy a promóció ne legyen a fellépésük fénypontja. Lzzy Hale lenyűgöző, erőteljes énekhangja minden dalt életre keltett, a zenekar összhangja pedig szinte tökéletesen működött. Arejay Hale a megszokott bolondos stílusával és extravagáns fellépésével szórakoztatta a közönséget, még egy figyelemfelkeltő dobszólót is bemutatott, miközben a rajongók által imádott, krikettütő méretű dobverőivel dicsekedett.

Természetesen, a szöveget szívesen átfogalmazom: Nyilvánvalóan rövidre szabtak a fellépést, mivel csupán előzenekarként szerepeltek. Emellett ez csupán egy ízelítő volt, hiszen ősszel újra ellátogatnak Budapestre, ahol bemutatják első szóló headline koncertjüket, amelyen az augusztusban megjelenő albumuk dalai is felcsendülnek.

Aztán a Halestorm elhagyta a színpadot, és jöhetett az átszerelés, ami vagy háromnegyed óráig tartott, de nem hiába. Az Iron Maiden rajongóinak nem kell bemutatni azt a látványos koncertszínház jelleget, amit a zenekar fellépésről fellépésre a színpadra varázsol, persze mindig másképp. Ezúttal rengeteg leddel és kivetítővel játszottak,

A háttérben zajló vetítés nem csupán egy színpadi dekoráció volt, hanem egy teljesen új dimenziót teremtett a látványvilágban. Az összes dobogó LED-falakból készült, így egy igazán immerszív élményt kínált, amely lehetővé tette, hogy szinte varázsütésre, a zene ritmusára váltogassunk a különböző helyszínek között, mintha egy professzionálisan megkomponált színházi előadásban lennénk.

A koncert természetesen a jól megszokott UFO dallal, a Doctor Doctor című számmal indult bemelegítés gyanánt, aztán érkezett az első vetítés. Egy nagyváros szűk, sikátoros utcáin kalauzolt minket végig a vizuál, ahol elvétve láthattunk a zenekarra utaló nyomokat. Közben szólt a The Ides of March, míg nem egy tűzfalra festve ránk vicsorgott az Iron Maiden ikonikus szörnyalakja a Killers borítójáról, majd egy poszt apokaliptikus városkép tárult elénk.

Innét kezdődött a fergeteges buli, amelyet a "Murders in the Rue Morgue" nyitott meg. Az első három szám szünet nélkül, szinte egy folytában dübörgött. Bruce Dickinson néha meg-megállt, hogy elkiáltja magát egy-egy "hello Budapest"-tel vagy hasonló köszöntésekkel, de az igazi felvezetésre még várni kellett. Ebben a szakaszban a vetített képek domináltak, a színházi elemek helyett, ami rendkívül izgalmas hangulatot teremtett.

Ezután a felvezető dalkör lement, és a szörnybáb is eltűnt a színpadról, hogy helyet adjon a Phantom of the Opera-nak. Dickinson ekkor megérkezett, hogy üdvözölje a nézőket. Noha a hangzás nem volt tökéletes, a visszhang, a kissé túlhajszolt hangzás és az énekes energikus stílusa nem segítette a szavak tisztaságát, mégis, a frontember külön elismerte azt a közönséget, amely mindkét koncertnapon jelen volt.

Szemlátomást elég jól eltalálta, ugyanis amikor rákérdezett, nagyjából a nézők 5-10 százaléka felemelte a kezét, mint duplázó, ami nem rossz arány. Ha ehhez hozzávesszük, hogy már napok óta sold-out volt a buli és a hivatalos jegy-továbbértékesítő oldalakon sem lehetett találni egyetlen, árva belépőt sem, így szinte mindenki kincsként kezelte a lehetőséget. Az pedig már csak hab a tortán, hogy a hivatalos weboldaluk szerint az európai turné koncertjeinek mintegy két harmadára már egyáltalán nem lehet belépőt venni.

Az Iron Maiden rajongói nem csupán hűségesek, hanem szenvedélyesen eltökéltek is. A nézőtér nemcsak magyar arcoktól volt zsúfolt; a levegőben német szavak zsongtak, de angolul és különböző szláv nyelveken is hallottam beszélgetéseket. Ez a kétnapos turnéindító így vitathatatlanul egy nemzetközi eseménnyé vált, amely összehozta a zene iránti közös szenvedélyt.

A Papp László Sportarénát talán még sosem láttam ennyire zsúfoltnak. A széksorok szinte roskadoztak a nézők súlya alatt, a küzdőtér is szinte pulzált az izgalomtól, csupán a hátsó szegletben maradt egy kis szellős rés, de ha ott is tömve lettek volna, valószínűleg már nem kaptunk volna levegőt. Akik jegyet váltottak, mind megjelentek, és ahogy dalról dalra haladtunk, a közönség nem csupán tombolt, hanem táncolt, üvöltött és együtt énekelt, ezzel jelezve, hogy ez az este nem csupán egy szokványos szerda, hanem egy felejthetetlen élmény része.

Ezt követően a kivetítőn (igazán klasszikus értelemben véve) híres horrorfilmek ikonikus jelenetei tűntek fel, így már sejthető volt, hogy melyik dal fog következni - persze a felkonf is segített az izgalom fokozásában. Amint a The Number of the Beast első dallamai felhangzottak, a közönség extázisba lendült. Bruce Dickinsonnak nem is kellett másodszor kérnie, hogy énekeljenek vele - még ha akarta volna, sem lett volna képes megállítani ezt a lelkes nézősereget.

Ezután egymást váltották az Iron Maiden slágerek, amikhez folyamatosan csatlakoztak az érdekesebbnél érdekesebb vizuálok. A Powerslave-nél már az énekes is belekezdett a jól megszokott ruhacseréibe, ami onnantól kezdve szinte dalonként ment. Rituális maszktól, minden volt a démoni köpenyen át egészen katonai egyenruháig. Még terepmintás kulacsot is vitt magával a színpadra.

Ködöt, jeget, bármit tudtak varázsolni a színre, és hiába éreztük azt egy-két szellemhajós résznél, mintha AI generálta volna a snitteket, a videók zöme izgalmas és látványos volt, nem csupán önismétlődő képék. Az animációk a dalokra reagáltak, így közeledve a csúcsponthoz a zenével változtak. Kaptunk archív felvételeket is, plusz az emelvényekbe szerelt vetítésekkel a tér teljesen egységes lett.

A The Trooper dal előadásakor a frontember már a megszokott katonai egyenruhájában és zászlójával lépett színpadra – egy rövid pillanatra még a magyar zászlót is meglengette. Az esemény fénypontja azonban az óriási szörnybábu volt, amely a dal borítójának dizájnját idézte, és gitárszólókat utánozva hadonászott kardjával. A Hallowed Be Thy Name következett, amelyet Dickinson egy cella sötétjéből indított, szinte mintha a börtön falai között ragadt volna. A dal egy kritikus pillanatában a háttérvideó méretaránya drámaian megváltozott, és távolról nézve szinte úgy tűnt, hogy a látvány valóban a videó részévé vált – persze csak addig, amíg fel nem akasztották.

Az Iron Maiden néha képes visszaadni a gitáros zenébe vetett hitemet, hiszen abban a korban, ahol sokaknak már tényleg csak egy töltelék a hathúros, ott örömünnep egy Maiden koncert, ahol a közönség elsősorban nem csak a szöveget énekli. A gitártémákat kántálják vissza, ami mindig lehengerlő élmény.

A koncert csúcspontját a Fear of the Dark adta, amikor a tömeg egyesült, és egy teljes gitárszólót dúdolt vissza, mintha közösen írták volna a zenét. Az ének is tökéletes összhangban folytatódott, és az aréna szinte vibrált az energiától.

A koncert fő részét az Iron Maiden dallal zárta a zenekar, aminek vizuáljában egy óriási szörny bámult fenyegetően a tömegre. Itt sikerült annyira pontosan összehangolni a képet a zenével és a többi effekttel, hogy adott zenei elemnél a szörny a videóban kitépett kábeleket, amire berobbantak a szikráztatók. Bár pirotechnikából és szikrából most nem volt olyan sok, abszolút nem volt hiányérzet, hisz fáklyák, speciális lámpák és különleges effektek helyettesítették őket.

Ahogy a dal utolsó hangjai elhaltak és a zenekar eltűnt a színpad mögött, minden körülöttünk elsötétült. Csak egy hatalmas szörny videója maradt meg, amely fokozatosan elhalványult, míg a koromfekete sötétségből egy izzó tekintet meredt ránk, mintha a semmiből bukkant volna elő. A tömeg azonban nem hagyta magát, nem akarta, hogy ez legyen a vég. A tapsvihar, bár nem volt olyan egységes, mint általában, egyre inkább felerősödött; az ujjongás, a füttyszó és a lelkes kiabálások együttes ereje végül a zenekar visszatéréséhez vezetett, amely Churchill híres beszédével és az Aces High dübörgésével zárta le az estét.

A koncert folytatásaként felcsendült a korábban említett "Fear of the Dark", majd a záróakkordokat a "Wasted Years" hozta el. Ezen a ponton Dickinson ismét meginvitálta a közönséget egy tapsra, ezúttal Simon Dawson tiszteletére, aki Nicko McBrain helyét vette át a dobok mögött. McBrain 2024-ben vonul vissza a turnézástól, így ez a pillanat különösen emlékezetes volt.

Az Iron Maiden 2025-2026-os világturnéjának kezdő fellépései összességében hatalmasat szóltak. Nem csoda, hogy a hírek szerint az európai turnérészre eddig több mint egymillió jegy kelt el. Ha a Budapesten tapasztalt szintet képesek tartani végig, nem fog csalódni a közönség. Noha voltak apróbb hibák, a profizmus mindent felülírt. Ha épp Dickinson fogyott el kicsit hangban, vokálban megtámasztották zenésztársai, ha pedig picit szétesett tempóban a csapat, hamar összerántották magukat. Az évek és a rutin egyben tartotta a koncertet, amiben mindenkinek megvolt a saját szerepe.

Az énekes vitte a showt, instruálta a közönséget és megadta a színházi köntöst, míg Adrain Smith a világ összes formájú gitárját a nyakába vette, Janick Gers sajátjait nem csak a nyakába vette, de feje felett dobálta és körbe-körbe pörgette is, Steve Harris ikonikus géppuska mozdulata sem maradt el, Dave Murray pedig a tőle megszokott könnyedséggel barangolta be a gitárt elképesztő szólókat játszva.

A koncert összhangzása az apró túlvezérlés ellenére is működött, így a szólókat és a főtémákat is ki lehetett hallani, többnyire pedig a szövegérthetőség is rendben volt (legalábbis a küzdőtéren).

Ha mindehhez hozzávesszük, hogy egy hetvenhez közeledő heavy metal zenekar dupla koncertjének a második napját láttuk, ami a második óra végére sem fáradt el (ráadásul irigylésre méltó, ahogy végigrohangálták a színpadot), akkor nyugodt szívvel kijelenthetjük, hogy az Iron Maident még messze nem fenyegeti az a fajta szétesés, ami sok kortársukat, és reméljük, hogy még jó pár ilyen előadást láthatunk tőlük.