Bulicélpontok Budapesten: A múlt és a jelen, korosztályok tükrében - Vajon igazak a sztereotípiák? Budapest éjszakai élete mindig is vonzó célpont volt a bulizni vágyók számára, ám az évek múlásával a helyszínek és a közönség igényei is jelentős változás
A szerkesztőségünkben – és a saját élményeinkből kiindulva – alaposan körbejártuk, vajon igazak-e a sztereotípiák a fiatal felnőttkor bulizási szokásairól. Mint kiderült, a tinédzser- és a huszonéves énjük általában ritkán mond nemet egy jó bulira. Ahogy azonban telik az idő, és elérjük a harmincas éveinket, a fókusz áthelyeződik: sokan lecsillapítják magukat, és maguk mögött hagyják a korábbi partiállat életstílust. Persze vannak, akiknél ez a folyamat nem annyira drámai; a bulizás nem szűnik meg, csupán ritkul, például harminc felett. De még ez sem törvényszerű! Sokan közülünk továbbra is felfedezik a táncteret, és keresik a helyüket a mai buli kultúrájában, függetlenül attól, hány évesek. Van, aki így, van, aki úgy éli meg az ünneplést, akár huszonévesen, harminc fölött, vagy éppen ötvenen túl. És mindegyik megközelítés értékes a maga módján.
Egyetérthetünk abban, hogy a budapesti szórakozóhelyek világában – de globálisan is – az ízlés, a bulik szervezése, a különböző szubkultúrák, valamint a helyszínek folyamatosan átalakulnak. Olyan ez, mint a divat: stílusok jönnek és mennek, néha pedig újra visszatérnek. A helyszínekkel kapcsolatban is hasonló a helyzet: ami egykor népszerű volt, és sokak kedvence, az mára lehet, hogy már más közönséget vonz, bezárt, megszűnt, vagy egyszerűen csak a múlté lett, és nosztalgiával gondolunk rá. Jó példa erre, hogy a szerkesztőségünk fiatalabb és idősebb tagjai is szívesen idézik fel a bulinegyed és a Szimpla Kert fénykorát, amikor még egyetemistaként jártak oda, és a turisták még nem özönlötték el a helyet. Sőt, egyik kollégánk még a nyitás pillanatait is élénken emlékszik. A bulinegyed utcáit rendszeresen bejárták, és a gondolat, hogy ott mulassanak, egyáltalán nem volt ellenérzést keltő.
A budapesti éjszakai élet igazi ikonja volt a Zöld Pardon (ZP), amely 1999-től 2011-ig tartotta lázban a fiatalokat. Az emlékezetes 100 Ft-os belépője révén a hely valódi bulizós menedékké vált azok számára, akik a város szívében keresték az olcsó szórakozást. A 2000-es években a Kultiplex is jelentős szerepet játszott a fiatalok életében; ez az alternatív szórakozóhely 2000 és 2008 között működött, és bár nem volt annyira pénztárcabarát, mint a ZP, a kreatív egyetemisták mindig találtak módot a bejutásra. Az emlékek között felsejlik a barátokkal való közös bulizás, a zenei élmények, és a titkos trükkök, amelyekkel a belépőt meg lehetett spórolni.
Ezenkívül az élménybeszámolókban elhangzik több kulthely is, melyek a mai Z generáció és a fiatalabb korosztály kollektív tudatában teljes homályként élhetnek. De a Kobuci, a Budapest Park - amik valahol tán a ZP utáni űrt voltak hivatottak betölteni -, továbbá a Kuplung, a West Balkán, a Hyperspace, néhány évig működő helyek és illegál bulik is megköveteltek néhány sornyi nosztalgiát.
VIDÉKIKÉNT könnyen belátható volt, hogy Budapesten a szórakozási lehetőségek száma messze felülmúlja Miskolcét, ahonnan érkeztem. Középiskolás éveim végén és azt követően rendszeresen felutaztunk a fővárosba hétvégi bulikra, így már előre tudtam, mire számíthatok. Amikor végül Pestre költöztem, Miskolc is viszonylag aktív volt a szórakoztatás terén; a különbség érezhető volt, de nem volt annyira drámai. A zenei ízlésemre nem gyakorolt hatást a város váltás, mivel az számomra inkább független a helyszíntől és az eseményektől. A fővárosban viszont a lehetőségek széles spektrumával találkoztam: nem csupán egyetlen buli várta a hétvégén, hanem már kettő vagy akár több is. Ráadásul Budapest kínálta a zenei palettát is, ami Miskolcon nem volt elérhető, főleg mivel még a digitális korszak előtti CD-korszakban éltünk.
Nézzük meg az ezredfordulót! Akkoriban a tilos bulik voltak a legizgalmasabb élmények forrásai számomra; mindig ott találtam meg a legkülönlegesebb zenéket. Szinte minden elektronikus eseményre elmentem, amire csak tudtam, de a goa és trance stílusok sosem vonzottak igazán. Inkább a tört ütemekre, mint a breakbeat és drum and bass bulikra koncentráltam. A house zene is a szívem csücske volt, de a house partykba viszonylag ritkán vetődtem be. Az indie bulik is helyet kaptak a zenei palettámon. Van egy hely, ahova a mai napig visszatérek. Az, hogy egy helyszínhez 10 éve vagy még régebben kötődöm, és még mindig népszerű, nem jelenti azt, hogy ne változott volna. Az idő múlásával minden átalakul, de a lényeg, hogy ezek az emlékek és a zene örökre velem maradnak.
Minden korszaknak megvannak a saját különleges helyei, de úgy érzem, hiányzik egy igazán meghatározó underground színtér, mint amilyen a Kultiplex volt. Az első Kertem a Városligetben mindig is a szívem csücske marad, és sajnálom, hogy nem igazán van méltó utódja. A West Balkán is megér egy említést; különösen az a verzió, ami a VIII. kerületben, a Corvin sétány mellett működött, de az első WB a Kopaszi-gáton is felejthetetlen élményeket nyújtott. A Corvintető is egyedi atmoszférájával tűnt ki, de manapság már csak a trendi, fancy helyek uralják a tetőket, ami egy kicsit elszomorít. Ami igazán hiányzik, azok a nyári nappali strandpartik, amik délután 2-kor kezdődtek és este 10-ig tartottak. Ezek a bulik a Covid előtt 1-2 évvel elhaltak, de voltak olyan évek, amikor tényleg felforrósították a nyári estéket. Azokat a pillanatokat sosem fogom elfelejteni.
JELEN: Budapest éjszakai élete mostanában kifejezetten dinamikusnak tűnik. Más európai városok fényében talán nem a legélénkebb, de a főváros mindig is megőrizte különleges báját. A szórakozóhelyek palettája széles, az undergroundtól a mainstreamig bezárólag, habár ezek a határok manapság egyre inkább elmosódnak. Mindig is volt egyfajta nosztalgia, hogy Budapest szórakozási lehetőségei valahogy mindig elmaradnak más városok mögött. Kocsmákból sosem volt hiány, de a klubok száma rendszerint alacsonyabb volt. A kis, intimebb helyek (200-300 fős) és a közepes koncerttermek mindig is sebtében eltűntek a térképről. Bármilyen pozitív változás is történt, az sosem bizonyult tartósnak. Alapvetően, bármely állandóan működő helyből csupán 2-3 található a városban, ami igen szűk választási lehetőséget jelent. Ugyanakkor a fiatalok leleményessége megérdemli a figyelmet: folyamatosan újraértelmezik a szórakozási formákat, és mivel a régi dolgok sosem tűnnek el igazán, időről időre feltámadnak a régi, illegális partik varázslatos világában.
Ma már rendszeresen látogatok koncerteket és fesztiválokat, és az utóbbi időben tudatosan választom ki, hová megyek, nem csak úgy céltalanul bolyongok az éjszakában. Persze, voltak helyek, amik különösen közel álltak a szívemhez, de a fellépők miatt tervezem a programjaimat – így aztán mindig ott vagyok, ahol az éppen aktuális kedvencem a színpadra lép. Régen nagyon szerettem az A38-at, de mostanában a Turbina az, ami igazán megfogott, és a kisebb bárok is vonzanak, mint például a Nemdebár, ami a szórakozóhelyek ősatyjának mondható. Mégsem tudnék kiemelni egyetlen kedvenc helyet sem. Bár már nem vagyok annyira aktív bulizós típus, egy vicces emléket azért felidéznék. Olyan régen történt már, hogy reggel ruhában ébredtem az ágyban, mint valamikor az ezredforduló után, talán 2005 környékén. Akkor találkoztam azzal a különös helyzettel, hogy az oldalzsebes nadrágom mindkét zsebében akadt egy-egy gírosz, amit láthatóan jól "megszoktam" aludni. A legjobb az egészben, hogy fogalmam sem volt, hogy hogyan kerültek oda azok a gíroszok…
MÚLT: 1995-től kezdve éltem át a legemlékezetesebb bulikorszakomat. Az Almássy térre rendszeresen jártam Kimnowak-koncertekre, és úgy érzem, az összes eseményen ott voltam. Később a Korai Öröm és a Másfél bulijai is gyakran vonzottak. A 2000-es évek elején, amikor egyetemista voltam, nemcsak a házibulik izgalma töltötte ki a napjaimat, hanem a Zöld Pardon megnyitóján is ott lehettem, ahol a legendás 100 forintos koncertek zajlottak. Szemtanúja voltam a Hiperkarma visszatérésének és a Heaven Street Seven felejthetetlen koncertjeinek, valamint a hely szárnyalásának és végül bezárásának. Próbáltam azonosulni a mellette lévő Rio szellemiségével, de az inkább nem jött össze. A 90-es évek végén a Besh o droM bulijai is emlékezetesek voltak, főleg a régi Tütü Tangó pincéjében. Nagy kedvencem volt a Ráckert, és imádtam a Cha-Cha-Chát a Kálvin téri aluljáróban. Az egyetemi csoporttársaimmal a Süss Fel Napban is sok időt eltöltöttünk, és ezek az élmények örökre megmaradnak bennem.
Majd megnyílt a Szimpla Kert, ahol hajnalig lehetett a világot megváltani, de nagyon szerettem este a Corvin mozi mögötti West Balkán kertjében ücsörögni a fák alatt vagy a Trafó pincéjében táncolni a 90-es évek végén, 2000-es évek elején, és feldereng egy Mumus nevű hely is. 2005 környékén az A38 Hajón Colorstar- és Erik Sumo Band-koncerten is gyakran meg lehetett találni, a 2010-es években pedig a Corvintetőre jártam sokat, hogy a hazai alternatív zenekarokat hallgassam, majd Tesco Discóra ott maradjak hajnalig táncolni. Na igen, meg ott volt a régi Dürer...
Ha pedig még a korai évek: nagyon szerettem a Kultiplexben a bulikat, itt láttam először Lajkó Félixet zenélni kint az udvaron, ahol akkor még csak pár tíz ember lehetett, de mindenki lenyűgözve, tátott szájjal nézte őt.
JELEN: Jelenleg főként a Nemdebárban töltöm az estéimet, ahol mindig jó a hangulat, vagy a Zene Házában látogatok el ülős jazzkoncertekre. Nyáron pedig néhány fesztiválra is ellátogatok, a Szigetre például rendszeresen kinézek 1-2 napra, de már nem várom meg a hajnalt, mint régen.
A bulinegyed számomra egy különleges időszakot képviselt, főleg a 2000-es évek elejétől a 2010-es évek közepéig. Ekkoriban szinte minden hétvégén ott voltam, és igazi felfedezőként jártam be a helyeket. A gimnázium közepén kezdtem el élvezni a bulizást: rengeteg házibuli, a ZP zenei varázsa, és néha a Kultiplex különös atmoszférája – mennyire jó lenne, ha ma is létezne! Az egyetemi éveim alatt azonban vidékre költöztem, ahol a hétvégék inkább a pihenésről és a nyugalomról szóltak, még a romkocsmák felfedezése is csak alkalmi program volt. Később aztán jött az Ötkert és az URIMURI időszaka, néhány afterpartival, de ezek inkább csak a barátok miatt vonzottak, nem annyira a helyszín varázsa miatt. Ma már, ha tehetem, inkább elkerülöm a bulinegyedet, hiszen az emlékek szebbek, ha távolról nézem őket.
JELEN: Jelenleg nem igazán vagyok otthon az éjszakai élet világában, mivel mindig is a fesztiválok szerelmese voltam, és ez a lelkesedésem azóta sem változott. Mivel kicsi gyermekem van, ritkán tudok eljutni táncolni, de amikor mégis sikerül, általában elektronikus zenés eseményeket keresek, ahol lehetőségem van kiengedni a gőzt és egy kis energiát gyűjteni. Az A38, a KASSA Hajó vagy a Turbina például olyan helyszínek, ahol szívesen tölteném az estémet.
MÚLT: 2003 körül csöppentem bele az igazi partiéletbe, előtte tini-Bank és tini-E-Klub ment, ami mára ugye kihalt műfaj, de szerintem 15-17 éves tinik között igenis lenne létjogosultsága. Rögtön az igazi csörömpölős-gyártelepi technó szippantott magába, az akkori kulthelyeken, Kashmir, Complex (vidéken M47), és még volt szerencsém a Home-hoz is, bár ott akkor is a progivonal ment.
Az utolsó igazán emlékezetes szerelem a Kasino (Cinema Hall) volt számomra. Noha a jelenlegi helyszín, a Népliget, amely egykor az E-Klub néven volt ismert, szintén kedves a szívemnek, és rendszerint oda látogatok, amikor klubozni támad kedvem. Azonban a hangulatuk teljesen eltér egymástól.
Amikor gyakran buliztam, akkoriban nagyot ment a drum and bass, a szabadtéri goapartik, és indultak a technóparti-sorozatok. Nekem a technóval indult a "kárrierem'', és jó pár évig be is betonoztam magam ebbe a stílusba, még a partiszervezésbe is belekóstoltam picit. A "legmenőbbnek'' a deadcode-os bulik számítottak, egyetlen Hyperspace-t sem hagytam ki, különben úgy éreztem volna, hogy lemaradok valami lemaradhatatlanról. Pásztáztuk a várost, és ha kikerült a plakát, hogy mikor és ki lesz a fellépő, már ment is az agyalás, rettentő komolyan vettem.
JELEN: Talán a Home és a Kasino hagyták a legnagyobb űrt maguk után, de a Vigadóban található Pacha is emlékezetes helyszín volt. Ilyen jellegű helyek azóta sem bukkantak fel, ahol minden annyira tökéletesen összeállt: a fellépők, a közönség és a helyszín varázslatos együttese. Közel 40 évesen úgy érzem, hogy még mindig az aktív bulizók táborát gyarapítom, főleg nyáron, amikor a Cruisin hajóra, a Deadcode - Historical Tales eseményekre és a Debüt-bulikra járok. A téli, zsúfolt klubok már nem nyújtják azt a komfortérzetet, mint régen; ma már nem tudnék például a Szigeten, a 40 fokos (akkoriban Party Pörgés Arénának hívott) helyszínen reggelig technóra pörögni, ahogy azt hajdanán tettem. De az emlékek, amiket a 2000-es évek elején szereztem, felbecsülhetetlenek, és semmiért sem cserélném el őket. Ahogy erről beszélek, számos kedves történet jut eszembe, de ezek olyan anekdoták, amelyek, ha a lányom elolvassa őket, komoly magyarázatra szorulnának. Így hát inkább hagyom, hogy a múlt jótékony homályba burkolja őket...
MÚLT: 2004-ben kerültem fel Budapestre egyetemre, és az ELTE BTK-s bölcsészlét kezdetben alapjaiban határozta meg a bulizási szokásaimat. Akkoriban az egyetem Múzeum körúti épületeinek udvarában működött a Holdudvar, ahova friss gólyaként nappal kávézni, bandázni ugrottunk le, esténként pedig sörözni, bulizni. Ekkortájt csütörtökönként a Süss Fel Napban ingyen tombolhattak az ELTE-s bölcsészek - ez ma a Morrison's 2 helyszíne -, a hangulathoz pedig nagyban hozzájárult, hogy 21 óráig 500 Ft volt 2 koktél. A Holdudvar bezárásával aztán jobb híján a ma is működő Könyvtár Klub (nyári kiadásában Treffort Kert) lett az egyetemi törzshelyünk, de egy ideig a Margitszigetre is eljártunk, ahova átmenetileg a Holdudvar költözött.
A baráti társaságom zöme a kollégiumi életből alakult ki. Az Ajtósi Dürer soron rendezett kolibulik igazi legendák számba mentek – volt, aki papucsban vetette bele magát a bulizásba, mert a kényelem mindennél fontosabb volt. Szegény egyetemistaként gyakran a Városligetbe ültünk ki, pont a Pecsa mellett, ahol Jamiroquai koncertjeit hallgattuk. A ZP-be pedig egy 100 forintos érmével tudtunk bejutni a koncertekre – ezek az emlékek örökre velünk maradnak.
Ekkoriban a Vittula még igazi újdonságnak számított, a maga különc, mindig ott tartózkodó törzsvendégeivel. Az ELLÁTÓkert pedig a mi éjszakáink megbízható helyszíne volt, ahol a kis narancssárga röviditalok sosem maradtak el. Most, ahogy visszagondolok, fájdalom tölt el, hiszen az ELLÁTÓkert már nem létezik, és a Mika is eltűnt, ahol a táncparkett mindig kínált valami értelmezhető táncot, ha az ember csak benézett.
JELEN: A 2010-es évek hajnalán, a Sirály búcsúbuliján, ott álltunk hajnali 5-kor, amikor egy utolsó tequila koccintásával búcsút mondtunk a szórakozóhelynek. Ekkor valahogy mintha az én pezsgő, szingli éveim is véget értek volna. A komoly kapcsolat, majd a házasság során a budapesti éjszakák vonzereje megkopott (nem is beszélve arról, hogy a harmincas éveimbe lépve az energia szintén apadni kezdett). Ahogy teltek az évek, egyre inkább úgy éreztem, hogy nemcsak a lelkesedésem csökkent, hanem a régi törzshelyeim is sorra eltűntek a város színpadáról. Ma már nem tudok megnevezni egyetlen olyan helyet sem, ahol szívesen buliznék - és ez igaz a "csak beülős", beszélgetős helyekre is. Talán csak annyira nem találom a helyem ebben az új világban, ahol kisgyerekes, rohanó, dolgozó-tanuló anyukaként élem a napjaimat - de egyelőre bőven beérem azzal, amit a város ad hoc módon kínál, amikor csak kiszabadulhatok.
MÚLT: Én nemcsak így közel a 36-hoz nem járok bulizni, de valójában sosem voltam az a minden hétvégén merüljünk el a város éjszakai életében és táncoljunk, igyunk hajnalig típus. Meg különben is koncertekre jártam. Huszonévesen ugyanúgy szerettem már nyugiban otthon lenni este, mint most. Jó, azért nem voltam teljesen otthon ülő, úgyhogy gimiben és egyetem alatt is megvoltak a kedvenc helyeink. Gimisként egyértelmű volt, hogy ha nagyon táncolhatnékunk van, akkor a Morrison'sba megyünk, ennek prózai oka az 500 forintos koktél volt. 18 évesen, 2007 környékén ez még amolyan szódával elmegy helynek számított. Talán egyszer a Bankba is betévedtünk, de az még annyira se volt meggyőző, mint a Morrison's. Egyébként a bulihelyek felkeresése helyett számunkra sokkal menőbb volt a házibuli - bár ebben - lehet - szerepet játszott az is, hogy külkerületben laktunk.
Volt egy külön fotósunk, aki minden koncert után az oldalunkat figyelte, és izgatottan bújtuk a ZP galériáját, remélve, hogy a szerencsések közé kerülünk, akiket sikerült megörökítenie. Aztán jöhetett a képek feltöltése a MySpace-re és az iWiW-re. Ma is nosztalgiával gondolok vissza erre az időszakra! Itt találkoztam azokkal a zenekarokkal, akiknek a dalait a mai napig rongyosra hallgatom. Itt éltem át először a Kispál, Quimby és Hiperkarma koncertjeit, és ott voltam a közönség soraiban, amikor Péterfy Boriék az Ópium-klipjüket forgatták, sőt, egyszer bőrig áztam egy Heaven Street Seven fellépésen. Rengeteg emlék fűződik ehhez a helyhez: osztálytársaimmal sok időt töltöttünk itt, majd az egyetem alatt a szaktársaimmal is rendszeresen visszatértünk, és nagyon szomorúak voltunk, amikor egy zászlótartó rúd miatt lebontották az egészet. 2009-ben kezdtem el a bölcsészkar tanulmányait, ami egybeesett a pesti romkocsmák virágkorával, így a Szimpla, a Fogas Ház, az Instant és a Doboz lettek a bulik fő helyszínei. Ebben az időszakban átéltük a Tesco Disco-korszakot is, amikor imádtunk indie rockra ugrálni, a Corvintetőn pedig szinte minden hétvégén ott voltunk. Ráadásul a sarkon egy olcsó pizzaszeletes bódé is várta a bulizás után a társaságot, ahol a 200 forintos szeletek mellett sosem érdekelte senkit, hogy nem igazi nápolyi pizzát kap. Rendszeresen jártunk a Könyvtár Klubba és az Ibolyába is, ezek a helyek mind-mind fontos részei voltak a fiatal éveinknek.
JELEN: Ma már egyáltalán nem vágyom ezekre a helyekre, és bármennyire is ciki a Morrison's, nem tagadom le a gimis énem.
Az A38-ra is szerettem járni kb. 2010-2017 között, de azóta már számomra nem annyira releváns a felhozatal.
MÚLT: Budapesten nőttem fel, és a tinédzserekként a gimis zenekarok Kék Yuk-as koncertjei mellett természetesen a ZP-be is jártunk bulizni. A belépő ára pár száz forint volt, előtte pedig a Petőfi híd lábánál szorgosan kevertük a vbk-t és a full moont. Este 1-kor pedig már hívtuk az apukáinkat, hogy jöhetnek értünk. És ha már apukák: 18 év alatt kötelező volt a Zöldkártya, amit csak egy szülővel lehetett kiváltani. Egyszer, apukámmal együtt indultunk el "bele az éjszakába", de ő annyira belemerült az aktuális koncertbe, hogy én már nagyon vágytam a barátaimhoz, de nem mertem szólni neki.
MÚLT: Úgy vélem, hogy napjainkban a város színes palettát kínál a szórakozás terén, és számos különféle buli és helyszín vár felfedezésre. Legyen szó egy hazai zenekar koncertjéről, technópartikról, vagy éppen a legújabb nemzetközi sztárok fellépéseiről, a választék igazán széles. Azt hiszem, hogy ez régebben sem volt nagyon eltérő, csupán a mainstream és az underground határvonalai formálódtak másképp. Ennek következtében a különböző zenei stílusok és helyszínek sokasága is változik. Akárcsak régen, ma is felcsendülnek az alter, indie, punk, rock és reggae dallamai – együtt üvöltöttük a Road, a Subscribe, a 30y, az Irie Maffia, a System of a Down vagy éppen Péterfy Bori emblematikus szövegeit.
Aztán igazi boldogság töltött el, amikor nemcsak egy bulin, hanem élő koncerten is átélhettük ezeket az élményeket – különösen a magyar zenekarok esetében. Tizenhat éves koromban kezdődött a fesztiválok iránti szenvedélyem, amikor először látogattam el a VOLT fesztiválra. Az a sokszínűség, amit egy nagy fesztivál kínál, elvarázsolt! Visszagondolva, a fesztiválok és a budapesti szórakozóhelyek is tele voltak változatos zenékkel, amikre szívesen táncoltam. Eszembe jutott egy mém is, ami úgy van megkomponálva, mintha Tupac és Bach kezet fognának – igazán különleges találkozás a zenék világában!
JELEN: Manapság már körülbelül egyharmad annyit bulizom, mint régebben. Számomra és a barátaim számára is inkább a programok minősége a meghatározó, mintsem a helyszín, ezért nem tudnék egyetlen helyet kiemelni. Ha az elmúlt évet vesszük alapul, az Óbudai-szigeten is voltam bulizni – nem csupán a Sziget fesztivál miatt –, de megfordultam az Eiffel téren, a PONTOON-nál és a Kabinnál is. Emellett a Barba Negrában és a Dürer Kertben is szórakoztam.
MÚLT: A bulizás számomra elsősorban házibulikkal kezdődött, de ahogy betöltöttem a 18. életévemet, egyre inkább felfedeztem Budapest vibráló éjszakai életét. Az első igazán emlékezetes koncertélményem a Budapest Parkban zajlott, ahol a Middlemist Red és Ivan and the Parazol közös buliján voltam a barátnőimmel. Ezen a rendezvényen találkoztam a barátommal, aki bevezetett a budapesti alter szcénába, és megmutatta, melyik helyek érdemlik meg a figyelmet a belvárosban. Szívesen jártunk a régi Gólyába, a Kék Lóba és a Müszibe – ezek a helyek mostanában nagyon hiányoznak. Az estéink zöme a kedvenc zenekaraim koncertjei körül forgott; mindig ott voltunk, ahol igazán jó zene szólt!
Régen sosem voltam a nagy bulik szerelmese, és az utóbbi években, ahogy a kedvenc helyeim Budapesten sorra lehúzták a rolót, átalakultak vagy éppen elköltöztek, a bulis esték is egyre inkább eltűntek a naptáramból. De a nyár, az más tészta! Mindig izgatottan várom a fesztiválszezont, hogy végre kiszabadulhassak a város szorításából. Ezekben a hónapokban a belváros is sokkal vonzóbbnak tűnik, mint máskor. A legjobban azt élvezem, amikor a barátokkal leülünk a Filozófusok kertjében, az Akvárium környékén vagy a Szabadság téren, és csak úgy átadjuk magunkat a nyári budapesti atmoszférának.
MÚLT: Emlékszem, anno, amikor 2015-ben Budapestre érkeztem, a melankolikus alter éra még erősen jelen volt bennem. Főként az ebben a stílusban mozgó helyek koncertjeit és bulijait látogattam. Különféle események színesítették a programomat: a Lidocain Night, a régi gólyás koncertek (amikor még a Bókayban zajlottak), és a jó öreg Kuplung, ahol akár hétköznap is belefuthattam egy-egy kedves kis koncertbe. Emellett ott voltak azok a több tánctérrel rendelkező bulik, amiket ma már inkább elfelejtenék. A legendás Corvintetőre is felmerészkedtem párszor, de mivel már felújítva várt a látogatóira, nem éreztem azt a hamisítatlan hangulatot, amiről mások szívesen mesélnek. Voltak emlékezetes pillanatok egy rövid életű, szerethető helyszínen is, a Lágymányosi híd pesti lábánál, amit azóta sem pótolt semmilyen új hely - ez volt a VALYO. Itt találkoztam először egy 7 perces technóbulival a legjobb barátnőmmel, ami örökre bevésődött az emlékeim közé.
Ekkor kezdett igazán felfedezőútra indulni számomra az elektronikus zene világa. A belépés izgalma és a különleges körülmények, valamint az ottani bulik varázsa – a szemet gyönyörködtető vizuális effektek, a baráti társaság és a tánc – mind-mind mély nyomot hagytak bennem. Olyan intenzív érzéseket éreztem, hogy lassan, de biztosan a bőrömbe ivódtak, és mára már, akármilyen zene szól is, szinte mindenre úgy mozgok, mintha elektronikus ritmusok kísérnének. Ebből az időszakból származik a Lärm emléke is, ahova nem egyszer leugrottunk a barátaimmal, még a hétköznapokban is. A mai napig élénken él bennem az a kis, titokzatos hely, amely néhány négyzetméteren kínálta a kiváló hangzást. Eleinte a house bulik vonzottak, és a Toldi forró pontja volt mindannak, ami a fiatal tizenévesek és huszonévesek számára elérhető volt, akik felfedezték ezt a lenyűgöző műfajt. Szinte minden hétvégén ott találkoztunk, és ezzel a helyszínnel indult el a zenei kalandom.
Szép volt, jó volt, de elég volt – ezzel a jelmondattal indultam el a belváros forgatagából, az underground világ felé, ahol olyan rejtett gyöngyszemek bukkantak fel, mint a Flashback Photo Studio. Az első emlék, ami ehhez a helyhez fűződik, egy mhmm-es bulira vezethető vissza, ami sajnos azóta már csak egy szép emlék maradt a budapesti éjszakai élet palettáján. A hangulat, a környék, az ipari atmoszféra – ezek olyan elemek, amelyeket ma már nehezen pótol bármi. Amikor 2023-ban bezárta kapuit a Flashback, azok, akik az utolsó bulin részt vettek, olyan élményt élhettek át, mint Marla Singer és Jack a Harcosok klubjában, háttal állva egy magasan fekvő épületben, miközben a világ előttük szertefoszlott. Az óriási ablakok és az indusztriális enteriőr csak fokozta ezt a drámai élményt, egy utolsó búcsút adva a hely varázsának.
**JELEN:** Mára már úgy érzem, hogy a zenei ízlésem valóban színes és sokszínű lett, amit a város és a benne rejlő lehetőségek eklektikája formált. Bár korán kezdtem el bulizni, és a tipikus fiatalokhoz képest talán kicsit túlságosan is elmerültem a partik világában, még mindig aktív bulizónak számítok a 27. évemben. Számomra a tánc nem csupán szórakozás, hanem egy meditatív és terapeuta jellegű tevékenység is, így nehezen tudom elképzelni, hogy valaha is lesz olyan 10 hétvége egymás után, amikor nem látogatok meg klubokat vagy eseményeket. A bulizás számomra szoros összekapcsolódást jelent másokkal, a zenével, a vizuális élményekkel, és talán egy új előadó felfedezésével is, akit eddig még nem ismertem. Ez az élmény olyan, amit csak az érthet meg igazán, akit már megérintett ez az érzés, és hasonló motivációk vezérlik, amikor egy hétvégi éjszakán kiszabadulni vágyik.
Azt viszont érzem magamon, hogy válogatósabb lettem, és szerintem ez nem is baj, és nem megyek el minden bulira, csak hogy menjek valahova, de annak meg örülök, hogy még most is megtalálom azokat a pontokat Budapesten - legyen az illegál/titkos rave-buli, nappali medencés house party vagy Hermanos Gutiérrezre hajazó kis koncert a Piciben -, amelyek hozzám tesznek, építenek, elgondolkodtatnak, kellően megtáncoltatnak, újat mutatnak, vagy csak egyszerűen olyan emlékeket szereznek nekem, amelyek feltehetőleg életem végéig velem maradnak.
