Elrabolt életek: A japán édesanya fájdalmának története rávilágít a kapcsolati erőszak kezelésének rendszerszintű hiányosságaira.
Most egy japán nő lett az áldozata annak, hogy a rendőrség nem vette elég komolyan a kapcsolati erőszak miatt segítséget kérő édesanya feljelentését - a probléma össztársadalmi jellegére rengeteg kisebb nyom utal. Vélemény.
Az egész országot megrázta annak a japán nőnek a tragikus halála, akire egy kiégett belvárosi lakásban bukkantak volt férje bejelentését követően. A történet azonban az elvált asszonyt ismerők szerint az első pillanattól fogva sántított, a barátok ugyanis biztosan tudták, hogy nem okozhatta csikk a szörnyű tragédiát, mivel a sajtóban csak M.-ként emlegetett kétgyerekes édesanya soha nem gyújtott rá.
A január 29-i halálesettel kapcsolatos hivatalos álláspont már az elejétől fogva megkérdőjelezhető volt, ám csak közel egy hét elteltével, február 4-én érkezett fordulópont a rendőrség részéről. Az egykori férj által előadott verzióval ellentétben a térfigyelő kamerák felvételei egy másik valóságot tártak fel: az ír férfi álcázva tért vissza a lakásba, ahol több mint egy órát töltött. Ezt követően megszabadult azoktól a ruháktól, amelyeket viselt, és régi önmagaként tett egy újabb kört, hogy felfedezze a történtek nyomait. Miközben áldozatát bántalmazta, úgy tűnik, ő maga gyújtotta fel a tüzet is. Ekkor, a kamerás bizonyítékok nyilvánosságra kerülésével, a cigarettacsikk-elmélet is végleg a háttérbe szorult.
Pedig a rendőrség látókörében volt, vagyis kellett volna, hogy legyen a pár, mivel annak nőtagja többször is megpróbálta feljelenteni partnerét bántalmazás miatt. A Patent Egyesület már 2023 óta kapcsolatban állt vele, és igyekeztek segíteni őt mindenben,
Az egyesület egy gyertyagyújtással egybekötött megemlékezést is szervezett az elhunyt nő emléke előtti tisztelgésként: az Index itt tudta meg egy barátnőjétől, hogy hosszú évek óta élt rettegésben a japán nő, partnere bántalmazta és fenyegette is. Gyakorlatilag aki csak egy kicsit is ismerte a nőt, tudta, hogy az utolsó hónapokban halálfélelemben élt.
Ennek ellenére a rendőrség M. történeteit nem hallgatta meg, vagy egyszerűen nem is hallotta meg. Az áldozattá váló nőkkel szembeni gyakori szemrehányás, hogy miért nem lépnek ki a kapcsolatból: M. mindent megtett, amit rajtuk számonkérni szokás. Elvált, feljelentéseket próbált tenni, jogi segítséget kért. Egyedül azt nem tette meg, amit a törvény betűje szerint nem tehetett: nem távozott Japánba a két gyermekkel annak ellenére sem, hogy az exférj Hollandiába költözött, de ahhoz nem járult hozzá, hogy a nő visszatérjen szülőföldjére.
A gyerekek Magyarországon való nevelése valójában kényszerláthatásnak számít, és nem M. az első áldozata ennek a jelenségnek az országban.
A fenti események tükrében, amely tragikus módon két kisgyermek anyátlanul hagyott, szinte lehetetlen elkerülni a hatóságok nőkkel szembeni diszkrét hozzáállásának kritizálását. Amikor egy módszeresen bántalmazott nő, aki folyamatos félelemben és életveszélyben él, a rendőrséghez fordul, hogy megóvja saját és gyermeke életét, de a hatóságok nem tesznek érte semmit, akkor ezt nehéz másképp értelmezni, mint a helyzet súlyos figyelmen kívül hagyását.
Jelenleg a közösségi médiában sokféle téma terjed, de figyelembe kell venni, hogy a kapcsolati erőszakot leggyakrabban a nők szenvedik el. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a férfiak ne lennének áldozatok; léteznek bántalmazó nők is, akik szavakkal vagy akár fizikailag is bántalmazzák partnereiket. A heteroszexuális kapcsolatokban is előfordulhat, hogy a nő a bántalmazó fél.
A legfrissebb, tavaly novemberi, összeurópai felmérés szerint a magyar nők több mint fele már átélt bántalmazó kapcsolatot, ami rendkívül aggasztó eredmény. Hiába írnak sokan a kapcsolati erőszak témájáról alatta, sokszor arctalan trollok formájában, akik a férfiak ártatlanságát és a nők elnyomását hangoztatják, a fenti statisztika magáért beszél. Mégis, amikor ezeket a sorokat írom, pontosan tudom, hogy hamarosan érkezik egy levél a postaládámba, amely egy jól ismert e-mail címből fog érkezni. Ez a reakció nem meglepő, hiszen csupán egy nő vagyok, aki beszélni mer a nőket érintő bántalmazásokról Magyarországon.
A társadalom és az egyén szintjén egyaránt megfigyelhető, hogy a pszichológiai működés alapos elemzése ellenére is nehezen tudják elfogadni, hogy ez a jelenség megkérdőjelezhetetlenül létezik, és nem a nő felelőssége. Ez érvényes akkor is, ha valaki feleségül veszi, vagy éppen elválik. Akkor is, ha gyermeket hoz a világra, vagy éppen ellenkezőleg, nem kíván anya lenni. A nő megjelenése, legyen szó a szoknyája hosszáról, sminkről vagy hajviseletről, semmilyen módon nem befolyásolja a helyzetet. Ugyanúgy nem számít, hogy van-e munkája, véleménye, vagy baráti köre. Amíg azonban a hatóságok is ehhez a gondolkodásmódhoz igazodnak, a változás valóban nehézkesnek tűnik.
Enélkül csak újabb szomorú események várnak ránk, amelyek a számok világában csupán statisztikák formájában öltözködnek, ám a valóságban olyan gyermekek fájdalmát takarják, akik szülők nélkül kénytelenek felnőni. Ezek a fiatalok, félárvaságukban, méltatlanul megcsonkított életekkel néznek szembe, amelyek mögött a szavak nem képesek kifejezni a szenvedésük súlyát.
