**Eutanázia eperrel - Kritika Almodóvar új filmjéről, A szomszéd szobáról** Pedro Almodóvar legújabb alkotása, "A szomszéd szobája", egy érzelmekkel teli utazás, amely a szív és az elme határait feszegeti. A film egyedi hangvételével és színes vizuális v

Tilda Swinton és Julianne Moore arckifejezései valódi műalkotások, minden apró rezdülésük egy új érzelmet közvetít. Kár, hogy időnként a szereplők szavakra is bocsátkoznak a rendező, Pedro Almodóvar legújabb filmjében.

Elbűvölő, igazán elbűvölő a látvány; már magán a plakáton is érezni a szépséget. Tilda Swinton és Julianne Moore egymás mellett fekve felfelé tekintenek, csak az arcaik látszanak: Julianne-é az elülső pozícióban, míg Tilda egy kicsit mögötte helyezkedik el. Az elrendezés olyan tökéletes, hogy Bergman klasszikusait idézi. Két ismerős figura, akinek átszellemült tekintetei mély gondolatok tengerébe merülnek; talán valami lényeges foglalkoztatja őket. A plakát uralkodó színe, a púderszerű bézs, mindent körülölel, ezzel fokozva a komolyság és a szépség harmóniáját.

Manhattan, ez a lenyűgöző város, valóban káprázatos. Martha (Swinton), a halálos beteg, világhírű haditudósító, és Ingrid (Moore), a stílusos író, aki éppen a halálfélelméről íródott népszerű könyvén dolgozik – a két régi barátnő, akiket Martha megérkező végzete újra összehozott. Különleges pillanatokban osztozva barangolnak a város legszebb helyein: egy lenyűgöző kilátású apartmanban az Ötödik sugárúton, az elegáns Rizzoli könyvesbolt varázslatos világában, vagy a Lincoln Center üvegcsarnokának fényjátékában. Manhattan minden sarkán a barátság és a nosztalgia fénye ragyog.

Szép, nagyon szép a kulturális utalások tömkelege is. A háttér ugyanolyan beszédes, mint az előteret uraló nők szócséplő kettőse: Lytton Strachey és Dora Carrington, Hemingway és Faulkner, Buster Keaton és Edward Hopper, James Joyce, John Huston és Martha Gellhorn is előkerül a filmben, beszélgetés közben vagy a falon lógva (lásd Hopper), de a hátsó traktusok is tömve vannak kulturális javakkal; hol egy Don DeLillo-kötet kacsint ki egy polcról, hol Susan Sontag neve olvasható egy könyvgerincen. A Lincoln Centerben épp egy Rossellini-klasszikust vetítenek, az Itáliai utazást, egy másik Ingriddel a főszerepben. Magasan vagyunk, távol a talajszinttől, egy elvarázsolt értelmiségi buborékban, Woody Allen filmjei szoktak e tájakon játszódni, de ezúttal sehol az önirónia, hogy segítse a befogadást.

Almodóvar filmjei olyan színpalettával varázsolnak el minket, amelyet nehéz szó nélkül hagyni. A szürke monotonitás távol áll tőle; helyette a vibráló sárgák, az öntudatos vörösök és az érzéki narancsok világában kalandozhatunk. És ez még nem minden: a kékek és zöldek is bőségesen jelen vannak, mintha minden árnyalat egy új érzelmet kívánna kifejezni. Ha a filmek humorát keressük, érdemes alaposan szemügyre venni a színek színes kavalkádját, hiszen itt minden részlet számít. Például egy halványzöld fridzsider, amely bár csupán mellékszereplő, mégis szinte ellopja a show-t a főszereplőktől. És ne feledkezzünk meg Tilda Swinton karakteréről sem, akinek a kötött pulóvere és a feltűnően kék zoknija a kortárs filmművészet igazi különlegességeit idézi. Almodóvar mesterien ötvözi a ruházatot és a belső tereket, így teremtve meg a vizuális élményt, amely egyedülállóvá teszi alkotásait.

Beszéljünk egy pillanatra Madridról! Almodóvar Amerikában játszódó filmjének zöme a spanyol főváros festői utcáin készült, ami csak tovább mélyíti a színpadiasság varázsát. Nem mintha ez a feszültség fokozásra szorulna; elég csak belemerülni a haldokló Martha és a barátnője, Ingrid közötti drámai párbeszédekbe, hogy érezzük a történet súlyát és érzelmi mélységét.

Persze, íme egy egyedibb megfogalmazás: "Beszéljünk egy kicsit a szimmetriáról – arról a lenyűgöző jelenségről, amely mind a természetben, mind a művészetekben fellelhető. A szimmetria nem csupán egy geometriai fogalom, hanem egyfajta harmónia, amely a világunk szépségét és rendjét tükrözi."

- Az ilyen és ehhez hasonló kifejezések mintha elhagynák a szereplők ajkát, miközben Almodóvar kifinomult érzéke a hallottak iránt most úgy tűnik, cserbenhagyta őt. Ez persze érthető, hiszen A szomszéd szoba az első angol nyelven készült nagyjátékfilmje. A dialógusok, amelyek íze olyan, mint a papír, még a legnagyobb színészek, mint Moore és Swinton esetében is megpróbáltatást jelentenek. De John Turturro, akinek a tejszínes eper falatozása közben kell előadnia klímavédelmi hitvallását, még jobban szenved a szájába adott sorokkal. „A neoliberalizmus és a szélsőjobboldal közösen hozzák el a világvégét” - hirdeti nekünk a jól öltözött klímaharcos, mi pedig pirulunk, mint az éppen tálalt friss eper.

A sok-sok felesleges és nagyképű szónak tűnő elemzés ellenére Almodóvar univerzuma nem csupán időpazarlásra hív, hanem egy olyan kortárs filmes oázisra, ahol ő a megkérdőjelezhetetlen úr. Ezen a különleges területen, amely kizárólag az ő víziójának foglya, a próbálkozó epigonok is csak ritkán bukkannak fel, hiszen Almodóvar stílusának másolása olyan, mint megpróbálni eljátsszani a csillagok fényét. Számosan próbálkoztak már, de Almodóvar egyedülálló módon képes arra, hogy újra és újra meglepjen minket. Most is úgy tűnik, mintha ez a varázsa megmaradt volna, de ne hagyjuk, hogy a kétségek eluralkodjanak rajtunk!

Lehet, hogy A szomszéd szoba nem tartozik a nagy Almodóvar-filmek közé; lehet, hogy ebben a túl színes és túl jól szituált világban falsul hangzik a boszniai háborúról értekezni (Martha haditudósítóként vált híressé), vagy két tejszínes eper között a klímakatasztrófáról monologizálni, de ennyit bármikor könnyű elnézni, különösen ha olyan életművel bír az ember, mint Almodóvar. A film gyengébb pillanataiban gondoljunk mondjuk a Mindent anyámról-ra és máris a pénzünknél vagyunk. Ami a mostani anyahelyzetet illeti, az elhidegült leánygyermek szála sem túl meggyőző, inkább csak egy vázlat, habár épp ez lehet az, ami Swinton javára dönti el az idei Oscar-versenyt: a színésznő ugyanis nemcsak az anyát, de az anya lányát is eljátssza. Egyébként nem először csinál ilyet, de ilyen sárga ruhában még nem láttuk.

Ez a ragyogó sárgaság nem is annyira zavaró, hiszen a legszebb pillanatok akkor bontakoznak ki, amikor a szereplők csendben maradnak. Igazi élmény figyelni arra, mi játszódik le a vásznon, különösen a színészek arcának minden egyes rezdülésén. Csak a legnagyobb mesterek tudják úgy megjeleníteni a halál jelenlétét, mint Almodóvar filmjének igazi főszereplője. Mert itt a halál áll a középpontban: Martha, a végstádiumos rákbeteg, aki szeretné lezárni az életét, és ehhez keres valakit, aki mellette állhat. Nem aktív társra van szüksége, csupán arra, hogy valaki ott legyen a másik szobában, miközben ő beveszi a dark weben beszerzett tablettáját. És itt lép színre Ingrid.

Swinton és Moore színészileg sokat próbált ábrázatán ott van minden, ami ebből a stádiumból, a végsőből a filmkészítés (e téren mindenképpen) szerény eszközeivel megmutatható. A pompás pulóverek, a szép fridzsiderek, a pazar lakásbelsők, a gyakori könyvajánlók és a nyomatékos klímaharcosi kiszólások mintha egy másik filmhez tartoznának. E felszíni fecsegés sem bántó, amúgy sem árt néha egy kis sznobság, de a csendek az igazán világszínvonalúak Almodóvar új filmjében. Hóhullással, halállal, minőségi melankóliával, amilyet csak ő tud. Meg egy kis eperrel.