Groszmann Lóránt, az ipariskolai művezető, aki elkötelezetten irányítja a fiatalok szakmai fejlődését és tudásának bővítését.

Három évvel ezelőtt a Népújságban jelent meg egy cikk Groszmann Lórántról, aki 74 éves érettségi találkozójának emlékeit idézte fel. Lóránt bácsi egy vastag, szürke dossziéban gyűjti az érettségi találkozókra vonatkozó relikviákat, nem csupán a saját élményeit, hanem másokét is. Évekig művezetőként dolgozott az ipari középiskolában, amely ma Avram Iancu néven ismert, így nemcsak az általa tanított diákok emlékei is helyet kaptak a gyűjteményében.

A közel 97 éves Lóránt bácsi rengeteg más tárgyi emléket is őriz, köztük sok fényképet a 19. század végéről és a 20. század első évtizedeiből. Az egyiken például a Grossmann/Groszmann család látható az 1930-as évek második felében.

Groszmann Lóránt családjának története a 19. századra nyúlik vissza, amikor felmenői már városi kisiparosként tevékenykedtek. Az osztrák származású dédnagyapa, Grossmann Károly, aki hosszú időt töltött Budapesten, fiával, ifj. Grossmann Károllyal 1915-ben Marosvásárhelyen nyitott egy műhelyt, amely malomipari gépek javítására specializálódott, a Dózsa György utcában (akkoriban Sándor János utca). Később Grossmann Károly feleségével és Matild nevű lányukkal Belgrádba költöztek. Matild szerb férjet választott, ami a család ezen ágának magyarországi gyökereitől való eltávolodásához vezetett. A Marosvásárhelyen maradt Grossmannok viszont viszonylag gyorsan elmagyarosodtak. A nagyszülők, akiket a képen láthatunk az első sorban, gyermekeikkel már magyarul kommunikáltak, míg a német nyelvet inkább titkos értekezleteikhez használták, hogy a gyerekek ne értsék, miről van szó.

Groszmann József, aki Szegeden látta meg a napvilágot és Lóránt apjaként ismert, az első világháború alatt mozdonyvezetői feladatokat látott el. Azonban, miután Erdély Romániához került, a hűségeskü megtagadása következtében el kellett hagynia állását.

Édesanyja, Burián Irén (a bal szélen, az első helyen) egy szerényebb anyagi körülmények között élő család tagjaként látta meg a napvilágot. Édesapja, Burián Béla, Marosvásárhely postása volt, akit az impériumváltás következtében nyugdíjaztak. A Burián család férfiágon Kecskemétről származik; itt tölteni kényszerült egy időszakot Lóránt bácsi szülei, miután az apát 1920-ban a román hatóságok egy rendszerellenes tüntetésen való részvétel miatt kiutasították az országból. Itt látta meg a napvilágot első gyermekük, József, akit Jozsónak is neveztek (a második sorban, balról az első).

Az 1920-as évek közepére rendeződött a család helyzete, az apát a Goldstein testvérek tulajdonában lévő Kossuth utcai Hedvig malomban alkalmazták mint főgépészt, és ideiglenes tartózkodási engedélyt kapott Vásárhelyen, amit időről időre meg kellett újítania. Természetesen ez pénzbe került. 1928 október 1-én végül megszületett a család második fia, a kis Lulu, aki a következő tanintézményeket látogatta végig zsenge ifjúkorában: Stefánia óvoda, a ferences barátok iskolája, majd a Kőrösi Csoma Sándor Polgári Fiúiskola.

A "kis magyar világ" sokféle emléket ébresztett benne. Az apját például visszavették a vasúthoz, de a felettesével való feszültsége miatt Gyimesbükkben kellett folytatnia a munkáját. Makacssága miatt nem volt hajlandó elfogadni főnöke javaslatát, hogy magyarosítsa a nevét. A leventeképzés során Lórántot is érte egy durva megjegyzés egy katonatiszttől, aki a neve alapján zsidónak hitte őt.

A szovjet hadsereg bevonulása után a családot a németes neve miatt már súlyosabb csapások érték. Két nagybátyját négy év kényszermunkára vitték a Szovjetunióba. Lóránt is állandó rettegésben élt. Ha idegen jött be az iskolába, mindig elrejtőzött, hiszen volt rá példa, hogy német nevű iskolatársát elhurcolták. Bátyja, Jozsó a háború végén amerikai fogságba esett, de hamarosan elengedték. Hazafelé jövet viszont, Magyarország területén az oroszok megállították, és a Szovjetunióba vitték, ahonnan csak 1948 őszén tért haza.

Ekkorra Lóránt már végzett az ipariskolával, és elhelyezkedett a cukorgyárban. Két év katonai szolgálat után, 1951 őszén visszatért egykori iskolájába, ahol tanítani kezdett. Elméleti és gyakorlati tantárgyakat oktatott egészen 1960-ig. Kiadatlan visszaemlékezéseiben, amelyeket a század elején fejezett be, megemlíti, hogy a pályafutása során eltelt 41 év közül a tanítói évek voltak a legszebb időszakai. Ekkor kötötte össze az életét Szántó Nagy Erzsébettel. Az első években az apósáék egy egyszoba-konyhás lakásában éltek, így felesége szülei a konyhában voltak kénytelenek aludni. Az ötvenes években ez a helyzet sok családnál megszokott volt.

Egy szép napon a tartományi pártbizottság hivatalos képviselői felkeresték őt, és bejelentették, hogy részt kell vennie a pártiskola programján. Miután befejezte tanulmányait, a városi pártbizottsághoz irányították. Ekkoriban Marosvásárhely még a Maros-Magyar Autonóm Tartomány szívének számított.

Groszmann Lóránt utódai – egy fia, egy unokája és egy dédunokája – Marosvásárhely szívében találhatók.