Úgy fest, hogy Amerika legnagyobb riválisa a Közel-Keleten komoly hibát vétett - vagy lehet, hogy mégsem?

Miközben az egész világ azt figyeli, hogy az Egyesült Államok vezetője mikor mit lép a közel-keleti konfliktust illetően, addig szinte meglepően kevés figyelmet kap a nagy rivális, Kína. A keleti nagyhatalom már régóta egyre nagyobb játékos a térségben, éppen ezért furcsának hat, hogy az óvatos nyilatkozatokon és néhány jól hangzó diplomáciai kiálláson kívül alig észrevehetőek a Peking lépései a háborúval kapcsolatban. Pedig erre minden oka megvan Kínának.

Az Egyesült Államok jelenléte a Közel-Keleten már hosszú évtizedekre tekint vissza, különböző diplomáciai kapcsolatépítéseken keresztül már a 19. század második felétől egyre fontosabb szereplő lett a térségben. Az igazi fordulópontot viszont 1928 jelentette, mivel Washington ekkor érte el, hogy az európai gyarmattartó birodalmakhoz hasonló gazdasági előnyöket kapjanak az amerikai vállalatok a Vörös vonal-egyezménnyel. Bár már önmagában ez is jelentős befolyásolási teret nyitott, a valódi regionális vezető befolyásoló hatalmi státuszt az 1947-es Truman-doktrína hozta el. Ekkor a térség a hidegháborús csatározások egyik potenciális helyszíne lett, drasztikusan növekvő fontossággal a globális olajellátását illetően. A második világháborút követően több komoly konfliktus alakult ki, ám a Fehér Házban két kifejezetten fontos szemlélet dominált:

Izrael állami létformájának megerősítése és a Perzsa-öbölből származó nyersanyagok folyamatos áramlásának fenntartása kulcsfontosságú tényezők a térség stabilitása szempontjából.

Ezek egyébként olyan alapgondolatok az Egyesült Államok közel-keleti politikájában, amelyek máig meghatározóak.

Az amerikai stratégia másik kulcsfontosságú eleme az volt, hogy a Közel-Kelet hatalmi vákuumait kihasználva egyre jelentősebb katonai szereplővé váljon. E cél érdekében Izraelben és a Perzsa-öböl térségében is érezhető volt a szükség, különösen az európai hatalmak kivonulása után. Ennek következményeként amerikai katonai bázisok jelentek meg a térségben, amelyekre több alkalommal is támaszkodtak, mint például az öbölháború, az iraki konfliktus, az Iszlám Állam elleni akciók és Afganisztán esetében. Az utóbbi években azonban úgy tűnik, hogy Washington figyelme fokozatosan a Távol-Kelet felé irányult, ami nem jelenti azt, hogy az Egyesült Államok lemondana Izrael és az Arab-félsziget biztonsági garanciáiról. Ugyanakkor új hatalmi űr keletkezett, amelybe Oroszország és Kína is próbálkozott betörni.

Kína, amely jelentős hátrányban volt nagy riválisaihoz képest, az 1980-as évek gazdasági reformjainak hatására gyors fejlődésnek indult a globális gazdaságban és a világpolitikai színtéren. Ennek következményeként a szénhidrogénekre épülő energiatermelése már a 90-es évek elején importfüggővé vált, a Közel-Kelet pedig egyre inkább kulcsszereplővé lépett elő az ellátásban. Ekkoriban szinte hihetetlennek tűnt, hogy a "szegény és elmaradott" Kína valaha is versenyképessé válik a nyugati hatalmakkal, így a vállalatok tömegesen áramlottak az olcsó munkaerővel kecsegtető országba. Ez a folyamat folyamatosan növelte az energiaigényeket, ami pedig a nyersanyag-import fokozódásához vezetett. Idővel Peking egyre inkább függővé vált a Közel-Kelet energiaellátásától, ugyanakkor a kínai vállalatok fokozatosan saját technológiáikat és versenyképes megoldásaikat kezdték el fejleszteni, amelyeket világszerte exportálni kezdtek. Ezt a fejlődést a kínai politikai elit is észlelte, és 2013-tól az Övezet és Út Kezdeményezés (Belt and Road Initiative - BRI) keretein belül ennek a stratégiának a megvalósítását lényegében hivatalossá tették. A kezdeményezéssel kapcsolatos kritikák gyakran hangsúlyozzák, hogy Kína a 19-20. századi európai gyarmatosító törekvések logikáját modern formában próbálja megismételni.

az olcsó nyersanyagok áramolnak a hatalom felé, majd az abból előállított jóval nagyobb értéket képviselő késztermékekkel pedig elárasztották a világot.

Pekingben egyre inkább tudatában vannak annak, hogy a gazdasági statisztikák és a kereskedelmi hatalom önmagukban nem elegendőek az Egyesült Államok korábban megkérdőjelezhetetlen vezető pozíciójának megdöntéséhez. Ezért folyamatosan kiemelt figyelmet fordítanak a katonai fejlesztésekre, a haditengerészet megerősítésére, és óvatosan elkezdtek fegyvereket és technológiát kínálni más országok számára, különösen a Közel-Kelet irányába. Bár Peking külpolitikáját a "be nem avatkozás" elve határozza meg, ez az álláspont világszerte számos kritikát váltott ki. A kijelentés mögött rejlő valóságot azonban árnyalja a "hibrid" vagy "szürkezónás" tevékenységek, amelyeket Kína az utóbbi években mesterfokon űzött. A modern globális hatalmi verseny nem csupán a katonai erőre és a gazdasági befolyásra támaszkodik, hanem egyre inkább a technológiai innovációkra és a kettős felhasználású termékek kereskedelmére összpontosít. E téren Kína eddig sikeresen teljesített, ám 2023 őszén váratlanul minden megváltozott.

Amikor 2023 október elején a Hamász palesztin iszlamista terrorszervezet váratlanul véres akciót indított többségében izraeli civilek ellen, akkor a Közel-Kelet legfontosabb szempontja újra az lett, hogy melyik hatalom képes számára garantálni a biztonságot, méghozzá katonai szempontból. A kezdeti feszültség ráadásul nem is csitult el, hanem egyre csak eszkalálódott: a libanoni Hezbollah, a jemeni húszik, majd Irán is belekeveredett, sőt, Jordánia és Katar is érintetté vált azzal, hogy a síita hatalom rakétáit az ország felett lőtték le. Azt sem szabad elfelejteni, hogy több ország is lényegében tűzvonalba került, felette szálltak el a rakéták, vagy épp attól tartott, hogy valamikor eszkalálódhat a helyzet. Ebben a helyzetben világosan az a hatalom lett a vonzóbb, amelyik hajlandónak mutatkozott többet tenni a saját szövetségesei biztonságáért. Ebben

A verseny során Kína eddig szembetűnően sikertelennek tűnik, holott bőven lenne alapja a határozott fellépésnek.

Az Izrael és Irán között dúló konfliktus közepette világszerte a legnagyobb félelmet az jelenti, hogy Teherán meglépi a Hormuzi-szoros lezárását. Bár erre már történtek bizonyos "előkészületek" (az áthaladó hajók engedélykötelességének bevezetése, a GPS-jelek zavarása, az iráni parlament bejelentése), az továbbra sem látszódik, hogy ténylegesen katonai típusú lezárás következne, ez valószínűleg a síita rezsim legutolsó húzásai közé tartozna. Mindazonáltal Damoklész kardjaként ott lebeg ez a lehetőség is a világ számára, ez pedig éppen Kínára sújthatna le az egyik leginkább, mivel rengeteg kőolaj és cseppfolyósított földgáz (LNG) épp a Távol-Keletre tart (Peking innen szerzi be kőolajexport közel felét, míg az LNG ötödét). Mégis Peking, mintha "ott se lenne" - érzékelhetik ezt sokan a legfrissebb híreket olvasva.

Amennyiben a Közel-Kelet helyzete továbbra is ingatag marad, a globális béke is veszélybe kerül. Ha a feszültségek fokozódnak, nem csupán a közvetlenül érintett felek szenvednek el súlyosabb veszteségeket, hanem a környező országok is jelentős károkat fognak elszenvedni.

- jelentette ki maga Hszi Csin-ping kínai elnök június 19-én, arra utalva, hogy nekik is alapvető érdekük a régió biztonsága.

Oroszország és Kína Irán szoros szövetségeseiként lépnek fel, és már 2025 tavaszán is nyilvánvalóvá tették támogatásukat Teherán iránt, amikor a helyzet még csak fenyegetés formájában merült fel, miszerint Izrael vagy az Egyesült Államok katonai lépéseket tervez a síita rezsim ellen. A háború tényleges kitörése óta Moszkva és Peking egyaránt a békés megoldás melletti kiállásra összpontosít, és mindent megtesznek annak érdekében, hogy elkerüljék a konfliktus eszkalálódását. Tűzszünetet sürgetnek, és határozottan elítélik Izrael akcióit. Ezen kívül figyelmeztették az Egyesült Államokat is, hogy tartózkodjanak a beavatkozásoktól. Érdemes megemlíteni, hogy Peking közvetítői szerepvállalása inkább politikai trükknek tűnik, mintsem valódi szándéknak, mivel…

Izrael, az Iránnal ápolt szoros viszonya következtében, valószínűleg nem lenne hajlandó semleges közvetítőt elfogadni a tárgyalások során.

Richard Fontaine, a washingtoni székhelyű Center for a New American Security agytröszt vezérigazgatója elmondta, hogy hiába Kína jelentős függése, nem látja esélyét, a Népi Felszabadító Hadsereg (People's Liberation Army - PLA) hadihajói megjelenjenek a Hormuzi-szorosnál. Erre kifejezett példát egy korábbi eset, a Vörös-tenger bejáratát jelentő Báb el-Mandeb esete mutatott, amely szintén fontos átkelő Peking számára. A keleti nagyhatalom diplomatái akcióba is lendültek, ám ahelyett, hogy a lázadó húszikat megpróbálták volna rávenni egy általános visszatáncolásra a kereskedelmi hajók támadásaitól, inkább kötöttek egy külön megállapodást velük. Ez arról szólt, hogy a kínai zászló alatt érkező vízi járművek attól fogva biztonsági garanciákat kapnak, tehát az ország megmutatta, hogy az elsődleges szempont inkább a "saját érdekeinek védelme", mintsem a globális vízi utak biztonságának felügyelete.

Kína politikájának megértéséhez elengedhetetlen, hogy más nézőpontokat is figyelembe vegyünk. Kiemelkedő jelentőségű, hogy Peking és Teherán 2021-ben bejelentett egy 25 éves, összesen 400 milliárd dollár értékű átfogó stratégiai megállapodást, amely a közlekedési infrastruktúra fejlesztésére és az energiatermelésre helyezi a hangsúlyt. Ezen kívül nem elhanyagolható, hogy Irán kulcsfontosságú szerepet játszik a BRI (Belt and Road Initiative) szárazföldi kelet-nyugati útvonalának kialakításában. A szoros kapcsolatok miatt Teherán nem kíván kilépni a közvetítő szerepéből, hiszen egy ilyen lépés komoly feszültségekhez vezethetne, és valószínűtlen, hogy Kína egy távoli szövetséges miatt konfliktusba keveredjen az Egyesült Államokkal. Sokkal inkább a Tajvan megszerzésére összpontosít, amelyet a közelmúltban Irán bombázásának tapasztalatai révén terveznek megvalósítani.

Kína hatékonyan hozzájárulhatna Teherán helyzetének javításához fegyvereladások révén. A 2025 májusában kirobbant India és Pakisztán közötti összecsapások világosan demonstrálták, hogy a keleti haditechnika versenyképes lehet a nyugatiakkal szemben. Meg nem erősített hírek szerint a kínai J-10C vadászgépek sikeresen megsemmisítettek több francia gyártmányú Rafale vadászgépet is. Ennek ellenére Peking inkább a diplomáciai eszközökre helyezi a hangsúlyt, és Karoline Leavitt, a Fehér Ház szóvivője is megerősítette, hogy nincs jele annak, hogy Kína katonai támogatást nyújtana Iránnak. Ebben a kérdésben egyébként Oroszországgal is hasonló véleményen vannak.

A neutrális politikai álláspont magyarázata még a legszorosabb szövetségesek között is abban rejlik, hogy ez alapvetően ellentmondana a "be nem avatkozás elve" elvének. Másrészről, bár Kína jelentős befolyásra tett szert világszerte, a politikai doktrínáik alapvető elvei továbbra is változatlanok maradtak.

Egyszerűen nem szeretnének belemerülni egy konfliktusba, távol a hatalom korlátaitól.

Fontos megjegyezni, hogy a stratégiai tervezés időhorizontja jelentősen hosszabb, mint amit az amerikai gondolkodás jellemzően képvisel. A kínai politika ügyesen észlelte Donald Trump amerikai elnök drámai visszavonulását a nemzetközi intézmények és szervezetek világából, ami komoly lehetőségeket teremtett számukra. Ennek eredményeként 2025 májusában megalakult a hongkongi központú Nemzetközi Közvetítői Szervezet (IOMed), amelynek célja a kormányközi közvetítői szerepek erősítése és előmozdítása.

A Közel-Kelet jelenlegi helyzetének elemzése során nyilvánvalóvá válik, hogy a diplomáciai törekvések egyre inkább eredménytelennek tűnnek, míg a katonai beavatkozásra való hajlandóság és képesség válik domináló tényezővé. Kína szerepe e konfliktusban egyértelműen háttérbe szorul, és nem csupán Izrael, hanem az Arab-félsziget gazdag monarchiái számára is, hiszen a június 23-i események rávilágítottak arra, hogy Irán jelenti a legnagyobb fenyegetést a régió biztonságára. Ebben a feszültségekkel terhelt környezetben elengedhetetlen, hogy legyen egy olyan regionális hatalom, amely gyorsan és hatékonyan képes reagálni a kihívásokra. Washington eddig sikeresen teljesítette ezt a szerepet, hiszen nemcsak az Izrael felé tartó rakéták semlegesítése terén lépett fel, hanem hajlandó volt kockázatot vállalni szövetségese érdekében, például a nukleáris létesítmények ellen irányuló légicsapásokkal és a Katarról indított rakéták megsemmisítésével. Azonban kérdéses, hogy a jövőben ez a megközelítés mennyire bizonyul tartósnak, vagy esetleg a Kína által képviselt stabilitás irányába mozdul el a regionális gondolkodás.

A látszólagos semlegesség azonban nem mentes a kockázatoktól, hiszen a térségbeli partnerek úgy érezhetik, hogy Peking elfordul tőlük, és nem áll ki az ő érdekeik mellett. Ez a helyzet hosszú távon komoly következményekkel járhat, amelyeket nehéz lesz orvosolni.