Heeler típusú terelőkutyák: a puritán lángelmék, akik a mezők szívverését képviselik. E fajták nem csupán a terelés mesterei, hanem rendkívüli intelligenciájukkal és elszántságukkal is kitűnnek. Az élet egyszerű, mégis gazdag örökségét hordozzák, hiszen m

Bár attól mindig óva intünk, hogy kellő meggondolás nélkül munkakutyát válassz magadnak társul, azt teljes mértékben megértjük, hogy miért olyan vonzóak például a terelőkutyák. A mi szívünk is hevesebben kezd el verni, ha ilyen szívós, energikus és karizmatikus ebekkel van szerencsénk találkozni.

A heeler típusú terelőkutya számos fajtája remek házikedvenc lehet, különösen akkor, ha egy energikus, szabadidővel bővelkedő és tudatos gazdi veszi őt a szárnyai alá. Ebben a cikkben felfedezheted, milyen jellemzőkkel bír egy heeler terelőkutya, és részletesen bemutatunk néhány konkrét fajtát is. Készülj fel, hogy belépj a terelőkutya izgalmas világába!

Számos kutyafajta létezik, amelyek nevében szerepel a "heeler" kifejezés, míg másokat csak a funkciójuk vagy jellemzőik alapján sorolnak ebbe a csoportba, noha elnevezésük nem utal erre a besorolásra.

A heeler kifejezés az angol "heel" szóból származik, amely sarkat jelent. Ezek a kutyák jellemzően terelés közben gyakran csipkedik az állatok bokáját, ezzel ösztönözve őket a mozgásra vagy a helyes irányba terelésre. A heelerek általában a jószágok hátsó részét irányítják, folyamatosan előre tolják őket. Érdekes, hogy az ausztrál kelpie és a koolie is alkalmazza a heeler és a header technikákat. Ez azt jelenti, hogy néha hátulról tolják az állatokat, máskor pedig előremennek, és úgynevezett "strong eye" (erős szem) technikával irányítják őket, hogy a kívánt irányba haladjanak vagy megfelelően viselkedjenek. Valószínűleg sokan ismerik, hogy a border collie-k ezt a technikát különösen ügyesen használják.

Ezen ebekre jellemző a kivételesen magas intelligencia, az energikusság, a hűség és a mély ragaszkodás. Olyan négylábúak, akik szinte fáradhatatlanok, és akkor a legboldogabbak, ha mindent a gazdával együtt csinálhatnak. Kis vagy közepes méretűek, fülük általában felfelé áll és hegyes. Izmos, szikár testük és archaikus megjelenésük miatt nagyon kellemes látványt nyújtanak azok számára, akik kedvelik a szó legpozitívabb értelmében az egyszerű kutyás megjelenést.

Íme egy egyedi változat: Most következzen a teljesség igénye nélkül, bemutatva 9 különleges heeler fajtát.

Az ausztrál juhászkutya kialakulása, noha nevéből adódóan Ausztráliához kapcsolódik, valójában az Egyesült Államok földjén kezdődött. A baszk telepesek, akik az 1800-as évek aranylázának idején hagyták el Ausztráliát, érkezésükkor magukkal hozták juhászkutyáikat is. Ezek az ebek, akik a baszk hagyományokat képviselték, helyi terelőkutyákkal keveredtek, így egy rendkívül sokoldalú és ügyes fajtát hoztak létre. A kutyák nem csupán a farmokon bizonyították rátermettségüket, hanem a show-biznisz világában is kiemelkedtek. Bikarodeókban és lovasműsorokban adtak elő lenyűgöző mutatványokat, később pedig népszerű tévéműsorokban is feltűntek, ahol tehetségüket tovább csillogtathatták.

Észak-Wales festői tájain a walesi corgik voltak a hősies segítők, akik az állatokat egészen Omskirkig hajtották a piacra és a vágóhidakhoz. Ez a több mint 350 kilométeres út nem fárasztotta el őket annyira, hogy ne maradjon idejük felfedezni a helyi manchester terrierek világát. E különleges találkozásból született meg egy új fajta, amely egykor nemcsak marhapásztorként, hanem patkányfogóként is megállta a helyét. A lancashire heeler különleges vonása, hogy mikor elégedett, ajkait visszahúzva mintha mosolyogna, így tükrözve vidám természetét.

A welsh corgi cardigan a teckel kutyacsalád leszármazottja, amelyből a basset hound és a tacskó is ered. A rendelkezésünkre álló adatok alapján körülbelül 3000 éve létezik Walesben, ahová eredeti formájában a kelta törzsek hozták be vándorlásaik során. A két corgi közül ő az idősebb, nevét a középkori Cardiganshire királyság után kapta. A cardigan eredeti munkája az volt, hogy a szarvasmarha-állomány előtt menjen, és megtisztítsa az utat az esetleges ragadozóktól és más veszélyforrásoktól. Később pásztorként is bizonyíthatott, vagyis terelhette a marhákat, majd patkányozásra is befogták.

1107-ben I. Henrik brit király invitálására flamand szövőmesterek érkeztek a királyság területére, és nem csak mesterségüket hozták magukkal, hanem a kutyáikat is. Különösen Délnyugat-Walesben telepedtek le, ahol a helyi rövid lábú, robusztus terelőkutyákra építve kialakult a mai welsh corgi pembroke. A pembroke és a cardigan corgi között a legszembetűnőbb eltérés a fülüknél figyelhető meg: a pembroke fülhegyes, míg a cardigan fülkerekdedebben végződik. Ezen kívül a cardigan farka is hosszabb, ami további megkülönböztető jegy a két fajtára.

Az ausztrál pásztorkutya, más néven blue heeler, a 19. században született meg az ausztrál telepesek kezdeményezésére, akiknek szükségük volt egy megbízható társra a szarvasmarhák terelésében. Ez a különleges fajta jelentős hatással volt az ország húsiparának fejlődésére, mivel csendes, de hatékony módszerekkel irányította az állatokat, finom csipkedésekkel terelve őket a kívánt irányba. Az Angliából importált kutyák a helyi körülményekhez való alkalmazkodás érdekében dingókkal való keresztezésen estek át, így megszületett egy rendkívül ügyes és alkalmazkodóképes pásztorkutya, amely ma már a vidéki Ausztrália ikonikus képviselőjévé vált.

Az ausztrál csonkafarkú pásztorkutya eredetének története két különböző elmélet köré épül. Az egyik elmélet szerint az 1840-es években két tenyésztő, egymástól függetlenül, elkezdte a helyi munkakutyák keresztezését olyan behozott hajtókutyákkal, amelyek természetüknél fogva rövid farkúak voltak. Ebből a folyamatból úgy tartják, hogy a csonkafarkú lett az első kutyafajta, amelyet Ausztráliában alakítottak ki. Ahogy a tenyésztési munkálatok folytatódtak, más kutyafajtákat is bevontak, így végül megszületett az ausztrál pásztorkutya. Mindkét kutyafajta közös ősöktől, az úgynevezett korai Halls Heelerektől és Timmons Biters kutyáktól származik. A tenyésztők a munkaképesség és az állóképesség kiemelésére összpontosítottak. Az 1980-as évekre a csonkafarkú fajtája a kihalás szélére került, ezért 1988-ban elindították a fajtamegőrző programot, hogy megőrizzék ezt az értékes örökséget.

A norvég buhundok története egészen a vikingek koráig nyúlik vissza, körülbelül 1200 évvel ezelőttre. E kutyafajták annyira értékesnek számítottak, hogy Oslo közelében felfedezett vikingsírban, ahol valószínűleg egy jelentős törzsfőnök vagy harcos nyugodott, hat kutyát találtak a kincsek társaságában. A kutatások alapján az elhunytat öt buhund kísérte, vagy legalábbis olyan ebek, amelyek nagyon hasonlítottak rájuk. A buhundok évszázadokon át betöltötték háztáji szerepüket szülőföldjükön, feladatuk volt a terelés és a védelem, sőt, egyes források szerint még a gazdáik gyermekeire is vigyáztak. E hűséges kutyák tehát nemcsak a gazdáik munkáját segítették, hanem családi értékeket is őriztek.

A cseh juhászkutya, más néven Chodský kutya, története egészen az 1300-as évekig nyúlik vissza, ami lenyűgöző örökséget sugall. Jindřich Šimon Baar, a Šumava régió kutyáit Chodský néven emlegette, és 1923-1924 között írt munkájában a Chodsko vidéket méltatta. Ezek a kutyák nemcsak kiegyensúlyozottak, hanem rendkívül kitartóak is, és főként őrzésre, védelemre, valamint szarvasmarhák terelésére használták őket. A régióhoz számos írásos dokumentum és illusztráció kapcsolódik. J. A. Gabriel például 1864-ben említette a Chodskót, ahol az ott élő embereket gúnyosan „kutyafejűeknek” nevezték, mivel zászlójukon egy tipikus juhászkutya sziluettje díszelgett, hosszú szőrzettel a nyakán. Ez a kutya nem csupán a cseh kultúra része, hanem a legrégebben tenyésztett nemzeti kincseink egyike, amelyről a kiváló temperamentuma miatt is elismeréssel beszélnek.

Az ausztrál kelpie a munkakutyák világának egyik legkiemelkedőbb példája, amely sokoldalúságával és alkalmazkodóképességével tűnik ki. Amikor Ausztráliában, Új-Dél-Wales és Victoria államok hatalmas földjei megnyíltak, a juhok száma drámai növekedésnek indult, és a becslések szerint ezek a területek akár negyedmillió juhot is magukban foglaltak. Az ingatlanok mérete pedig elképesztő volt, hiszen egyes birtokok akár 2 millió hektárosak is lehettek. Ezeken a hatalmas, szinte végtelennek tűnő területeken, ahol eredetileg elítéltek végezték a terelést, a munka rendkívül nehézzé vált. A kihívások miatt sürgető szükség támadt olyan kutyákra, akik nemcsak a durva terephez és a perzselő hőséghez tudnak alkalmazkodni, hanem képesek a porviharok közepette is helytállni, és hosszú távokat megtenni. Elképzelhetjük, milyen mértékű figyelem és energia szükséges ahhoz, hogy a kelpie-k, akik eredetileg a tereléshez készültek, baráti társunkká váljanak. E problémák orvoslására a fajtának már kialakult egy show-vonala is, amely lehetővé teszi, hogy a kelpie-k nemcsak munkakutyaként, hanem szeretett családi kedvencként is megállják a helyüket.

A koolie kutyafajta eredete a 19. századra nyúlik vissza, amikor Nagy-Britanniából sima szőrű kék merle collie-kat és a Skót-felföldről származó fekete és barna collie-kat hoztak be. A fajta pontos származása azonban rejtély marad, mivel eddig nem állnak rendelkezésre megbízható adatok. Érdekes módon a DNS-elemzések azt mutatják, hogy az ausztrál kelpie a koolie legszorosabb rokona. A koolie populációk között jelentős különbségek figyelhetők meg, mivel a tenyésztés során különböző régiók specifikus igényeire és tulajdonságaira fókuszáltak. Mindenhol, ahol ezeket a kutyákat tenyésztették, a munkaképesség kiemelkedő fontosságú volt, felülírva a kutyák külső megjelenésével kapcsolatos szempontokat. Ennek ellenére a tenyésztők általában inkább a fajtaként, mint típusként hivatkoznak a kooliekre. Jelenleg nincs olyan jelentős kutyás szervezet, amely hivatalosan is elismerné ezt a fajtát.