Kádár saját döntéseivel és lépéseivel hozta magát olyan megalázó szituációba, amelyből nehezen tudott kilábalni. | 24.hu

Kádár János mentális állapota 1988 novemberére annyira megromlott, hogy az új főtitkár, Grósz Károly gyakorlatilag elzárta őt a külvilágtól. Bár időnként akadtak még jó pillanatai, az utolsó beszédének napján nem ez volt a jellemző. Ennek ellenére senki nem tudta megakadályozni, hogy a nyilvánosság elé lépjen. Dühösen érkezett, és el szerette volna mondani a saját igazságát: ki is volt ő valójában, mit tett, és milyen indítékok vezérelték.

Kádár János eredetileg úgy tervezte, hogy 1990-ig megőrzi hatalmát, függetlenül mentális és fizikai állapotától. Azonban 1988 májusában, némi meggyőzés hatására, végül lemondott. Utódját Grósz Károly személyében találta meg, és utolsó, egyszemélyi döntésével őt választotta az MSZMP főtitkárává. Kádár ekkor elvállalta a pártelnöki posztot, amelyet kifejezetten erre a célra hoztak létre, de amely nem járt gyakorlati hatalommal.

Az emlékezetes májusi pártértekezleten Grósz mély csalódást okozott, hiszen Kádár akarata ellenére gyakorlatilag átszervezte a párt vezető testületeit, ezzel lényegében megkérdőjelezve a kádárizmus alapjait. Az "Öreg" ezt árulásnak tekintette, és távozása előtt motyogva kívánt sok sikert Grósz elvtársnak a jövőbeni feladataihoz, miközben kabinetfőnökének a következőket mondta: "a Brutusok megjelentek". Érezte a tehetetlenség súlyát, egyre inkább magára maradt, és egészségi állapota is romlott. Azonban a munkát nem hagyta abba: képviselőként részt vett a Parlament üléseken, megtartotta irodáját a pártházban, és sérelmei ellenére heti rendszerességgel egyeztetett az új főtitkárral. Valószínűleg hihetetlen fegyelmezettsége miatt úgy érezte, hogy Grósz a pártfőtitkár, míg ő a pártelnök, így szükségszerű volt az együttműködés. Sőt, egyfajta mentor szerepét is magára öltötte.

Az előző részben történészekkel folytatott interjúk alapján merültünk el Kádár János életének izgalmas eseményeiben. E szövegek nem csupán tudományos tényeket és értékeléseket tartalmaznak, hanem gazdagítják őket személyes visszaemlékezések is. Emellett igyekszünk felfedezni a háttérinformációkat és pletykákat is, amelyek hozzájárulnak a történet teljességéhez. A következő részben ismét Dr. Medgyesi Konstantin történésszel, a szegedi Móra Ferenc Múzeum főmuzeológusával folytatott beszélgetésünk során újabb izgalmas részleteket tártunk fel.

A következőkben Kádár János pártelnöki tevékenységének mélyebb rétegeibe tekintünk be, valamint az egészségi állapotának drámai hanyatlásáról és az utolsó, szívszorító beszédéhez vezető eseményekről lesz szó. Kádár János, a magyar politikai élet meghatározó alakja, sokáig irányította az országot, de a hatalom csúcsán töltött évtizedek során nem csupán politikai kihívásokkal, hanem személyes tragédiákkal is szembesült. A pártelnöki időszakának végére egészségi állapota a súlyosbodó betegségek miatt rohamosan romlott, ami nemcsak a politikai döntéseit, hanem az ország sorsát is befolyásolta. Az utolsó beszéd, amelyet a nyilvánosság előtt mondott el, egyfajta búcsú volt, tele érzelmekkel és visszatekintéssel. E beszéd előtt Kádár életének különböző szakaszaival, az elért eredményekkel és a mélyebb társadalmi hatásokkal is foglalkozott. Az utolsó pillanatokban, amikor már egészségi állapota nem tette lehetővé a megszokott határozottságot, a szavak súlya különösen érezhető volt, és a hallgatóság számára egyértelművé vált, hogy a politikai pályafutásának végéhez közeledik. Ezek az események nemcsak Kádár János életét, hanem az egész magyar társadalmat is mélyen érintették, és a történelem során sokáig emlékezetes maradnak.

A fegyelmezettség, amellyel Kádár János a politikai kihívásokra reagált, megmutatkozott abban, ahogyan képes volt elfojtani saját érzéseit, függetlenül attól, hogy mit gondolt a helyzetről. Higgadtan elfogadta az új politikai realitásokat, és igyekezett aktívan értelmet találni pártelnöki szerepében. Rendszeresen megjelent a párt Jászai Mari téri központjában, ahol próbálta produktívan eltölteni az idejét, apróbb, véletlenszerű ügyekkel foglalkozva. Például, amikor egy gazdasági ügyben kérték a véleményét, azonnal Németh Miklóshoz, a Központi Bizottság gazdaságpolitikai titkárához irányította a kérdést, és erről hivatalos levelezés is tanúskodik.

Kádár elnökölte a KB üléseit, pontosabban levezető elnökként működött közre, ami nem direkt politikai irányítást jelentett, hanem koordinált, megadta a szót ennek, majd annak az elvtársnak. Utoljára az 1988 novemberi ülésen elnökölt, utána e feladatkört már nem látta el.

Ebben az időszakban még rendelkezett azzal a képességgel, hogy a politikai eseményeket valamelyest átlássa, és politikusként is meg tudta állni a helyét. Bár akadtak nehezebb időszakai, novemberig mégis elmondható, hogy aktívan részt vett a politikai életben. Igaz, már inkább úgy tűnt, mint egy tapasztalt, de megfáradt edző, aki a pálya szélén figyeli a fiatalabb játékosokat.

- mondja a 24.hu-nak Medgyesi Konstantin.

A pártelnökséget illetően év végéig volt proaktív. Kádár mindig is komoly feladatként szabta meg titkárságának az újévi köszöntések kezelését, '88 végén még maga tartotta számon, kitől kapott üdvözletet és kinek, hogyan kell válaszolni. Volt, akit felhívott, másnak levelet küldött vagy csak egy képeslapot, minden tudatosan és nagy gonddal volt kiszámolva, így aztán igen erős jelzésértékkel bírt, hogy Grósz Károlyt kihagyta a köszönetnyilvánításból, a főtitkárnak semmiféle választ, reakciót nem küldött.

Ettől függetlenül a már említett megbeszélések folyamatosan zajlottak közöttük, és egy 1988. augusztusi esemény kiválóan tükrözi Kádár mentori szándékát az új főtitkár irányában, valamint azt, hogy továbbra is felelősséget vállalt az ország vezetéséért. Augusztus 28-án Grósz Károly és Nicolae Ceaușescu Aradon találkoztak, ahol a román diktátor szinte megalázta a magyar pártvezetőt. Hazatérve Grósz Szegeden, egy interjú keretében próbált enyhíteni a helyzet súlyosságán, de ez az erőfeszítés is csak kommunikációs kudarccal zárult.

Kádár figyelemmel kísérte a történéseket, és mélyrehatóan elemezte azokat. Négyszemközti találkozójuk során bírálta "mentoráltját", miközben közösen próbálták levonni a tanulságokat. Bármi is történt, Kádár mindig tiszteletteljesen viszonyult a főtitkárhoz, ahhoz az emberhez, aki "megdöntötte a kádárizmust". Érdekes módon, néhány hónappal később nem viszonozta újévi jókívánságait, ami csak tovább bonyolította a furcsa kapcsolatukat. Ez a különös dinamika Kádár életének végéig végigkísérte őket.

Kádár János, aki 1988 novemberéig a pártelnöki pozíciót méltósággal töltötte be, a hónap végén drámai változásokon ment keresztül, mind testi, mind lelki állapotát tekintve. Ahogy azt láthattuk, időnként még felbukkantak jobb pillanatai, de megjelenése egyre gyakrabban vált "vállalhatatlanná". Nem csupán politikai beszédeire, nyilvános felszólalásaira vagy tárgyalásaira gondoljunk, hanem a hétköznapi élet egyszerű mozzanataira is, amikor elvtársakkal találkozott a pártszékház falai között, vagy vendégeket fogadott otthonában. Ezek a pillanatok különösen árulkodók voltak a Kádár-éra végének hangulatáról.

A korából fakadó szellemi hanyatlás következtében nem mindig tudta világosan kifejezni a gondolatait. Ne áltassuk magunkat: a környezete észrevette, hogy egyre gyakrabban mond el értelmetlen dolgokat. Ezt a folyamatot jól példázza az 1989. április 12-i utolsó beszéde, amely szimbólummá vált számára.

A pártvezetés számára egyszerűen kellemetlenné vált, ezért Grósz, mint főtitkár, gyakorlatilag elzárta őt nemcsak a társadalom, de a párt nyilvánossága elől is. '88 november végétől Kádárral már csak Grósz Károly engedélyével lehetett külön találkozni

- hangsúlyozza a történész. Kiemeli, hogy ilyen engedélyt csupán ritkán adtak ki, ugyanakkor nem zárta el teljesen a lehetőségeket. Kádár megjelenésekor bárki, aki a közelében volt, szabadon beszélgethetett vele, ami lehetőséget teremtett az interakcióra és a kapcsolatok építésére.

Sokan ezt a lépést "barátságtalan" döntésként értelmezik, a kommunikációs csatornák lezárásaként és Kádár elszigetelésének tekintik. Medgyesi Konstantin azonban úgy véli, hogy nem állt fenn ilyen közvetlen szándék; sőt, inkább azt próbálta megakadályozni, hogy Kádár méltatlan helyzetbe kerüljön. Kádár tiszta időszakaiban természetesen jól látta a helyzet bonyolultságát, és emberileg rendkívül nehéz lehetett számára szembenézni ezzel a valósággal.

Ebben az időszakban egyre inkább észlelni kezdte az általa kialakított rendszer instabilitását, és fokozatosan teherként nehezedett rá a tudat, hogy már nem áll egy tekintélyes politikai pozícióban. Rétsági György, a belgyógyászprofesszor és Kádár kezelőorvosa, úgy vélte, hogy az elhagyatottság és a feleslegesség érzése jelentős mértékben hozzájárult állapotának romlásához.

Grósz Károly, valamint a párt és az ország mentora akart lenni, de egy idő után fel kellett ismernie, hogy sem Grósznak, sem a pártnak és az országnak nincs rá szüksége.

Két hónappal a híres utolsó beszéd előtt Kádár János ellátogatott a pártházba, ahol többekkel folytatott spontán, szabad beszélgetéseket. Kimmel Emil, az MSZMP szóvivőhelyettese, külön hangsúlyozta, hogy Kádáron nem volt észlelhető komolyabb probléma. Ekkoriban Kanyó András, a Magyarország című lap főszerkesztője részletes interjút készített vele, ami arra utal, hogy február-március környékén a szellemi állapota átmenetileg javulni látszott.

Aztán elérkezett április 12-e, amikor minden megfordult. Kádár utolsó beszédével kapcsolatban egyre inkább teret nyer az a vélekedés, hogy Grósz állhatott a háttérben, és ezzel a lépéssel kívánta bizonyítani Kádár alkalmatlanságát a Központi Bizottság előtt. Cikkünkben, amely a beszédet elemzi, ígértük, hogy részletesebben is foglalkozunk e kérdés hátterével, most pedig elérkezett az idő, hogy feltárjuk az előzményeket.

1989 márciusának végén Grósz Károly, az MSZMP főtitkára, interjút adott egy szovjet lapnak, amelyben megpróbálta megragadni a történelmi pillanatot. Célja nem csupán a saját politikai pozíciójának megőrzése volt, hanem a pártja "átmentésére" is törekedett a közelgő politikai átalakulás időszakában. Érdekes módon, ha akkor választásokat tartottak volna, az MSZMP valószínűleg nyertes szereplőként lépett volna fel. Ennek tudatában Grósz éles kritikát fogalmazott meg a kádári rendszerrel szemben, miközben próbálta kissé eltávolítani magát Kádár János árnyékától is. A szovjet lapban megjelent interjú tartalmát természetesen a Népszabadság is átvette, ezzel is jelezve a párt hivatalos álláspontját a változó politikai tájképre.

Kádárt mélyen megrendítette az események alakulása, és a felháborodása motiválta, hogy részt vegyen a KB április 12-ei zárt ülésén, ahol megpróbálta tisztázni álláspontját: ki is volt ő valójában, és miért hozott bizonyos döntéseket. Grósznak ugyan volt szerepe Kádár kirohanásában, de nem szándékosan akarta őt nehéz helyzetbe hozni. Sőt, a főtitkár tudomást szerzett Kádár szándékáról, hogy beszédet kíván mondani a KB-ülésen, és nemcsak hogy nem támogatta ezt, hanem kifejezetten arra törekedett, hogy megakadályozza.

Egyik közeli munkatársát Varsóba irányította, mint személyes küldöttet, hogy Wojciech Jaruzelski, a lengyel pártfőtitkár figyelmét felhívja, és kérje őt, hogy sürgősen bocsássa rendelkezésére Kádár Jánost egy lengyelországi gyógykezelésre. Jaruzelski készséggel eleget tett a kérésnek, azonban Kádár végül elutasította az ajánlatot.

Azt mondta, hogy nem fog elmenekülni, mint Rákosi, mert ő más utat választott, és szembe mer nézni a kihívásokkal.

A bukott Rákosi Mátyás ugyanis hivatalosan gyógykezelésre utazott a Szovjetunióba 1956 nyarán, ahonnan már soha többé nem tért haza. Április 10-én történt, hogy Kádár elutasította a lengyel szanatóriumot, világos érvelése pedig bizonyítja, hogy folyamatosan voltak tiszta pillanatai. Ami pedig Grószt illeti, nem akarta ily módon "leégetni" Kádárt, hanem nyilvánvalóan mindent megtett, hogy ne jelenhessen meg a Központi Bizottság előtt.

Kádár János 1989. április 12-én délelőtt kezelésre ment Rétsági Györgyhöz, vele is közölte, hogy onnan egyenesen a KB plénuma elé megy a pártházba beszédet tartani. A professzor látta, nincs olyan állapotban, hogy 120 ember előtt beszéljen, és miután meggyőzni nem tudta, elkezdte húzni az időt. Várakoztatta itt egy kicsit, majd ott is egy darabig, míg a pártelnök türelme elfogyott, és faképnél hagyta az orvost, pontosabban dühösen elrohant.

Maga az ülés ekkor már javában zajlott, Grósz történelminek szánt beszédet tartott. Olyan szónoklatot, amely képes lett volna új narratívákat indítani, újrapozícionálni a főtitkárt, és tematizálni a rendszerváltás lázában égő közbeszédet - már csak ezért sem állhatott érdekében a "botrány", ami végül teljesen elvitte a show-t, senki nem foglalkozott már nagy alakításával. A Fehér Házban a pártapparátus tagjai próbálták várakoztatni a megérkező Kádárt, leültették, szóval tartották, majd a szónoklatát befejező Grósz a fejleményekről értesülve szünetet rendelt el.

A szünet előtt néhány perccel érkezett a hír, hogy Kádár János az épület falai között tartózkodik, és szeretne pár szót váltani. Ugyanakkor jelezte, hogy az egészségi állapota nem a legjobb, ezért arra kérte a KB tagságát, hogy fogadják őt méltóságteljesen.

Kádár a mikrofonhoz lépett, és megkezdte azt a híres, csapongó, néhol zavaros beszédét, amelyből mégis felsejlik valami mélyebb lelki küzdelem: a börtöntől és a felelősségre vonástól való félelem. Ahogy azt cikkünkben is kifejtettük, a történészek utólag talán azt mondhatják, hogy jobb volt, hogy megszólalt, hiszen így egy véreskezű diktátort láthattunk emberi mivoltában. Ez a beszéd, bizonyos értelemben, morális és történelmi igazságtétel volt a magyar társadalom számára '56 fájdalmáért és az elnyomásért. Emberi nézőpontból persze szánalmas látvány, de ha Kádár Jánost a történelem színpadán vizsgáljuk, akkor talán azt is állíthatjuk: ez volt a sors végső ítélete.

Ugyanilyen sorsszerűnek tekinthetjük a folytatást, Kádár haláltusája tele volt szimbólumokkal, megdöbbentő részletekkel, bár Kádár Jánosné jóslata nem vált valóra, karácsonyig már nem kellett szenvednie.