A kutak víz nélkül - az Alföld arculata megváltozik örökre.
Teljesen megtelt a Magyar Tudományos Akadémia Székházának terme Szegeden, amikor az egyetem nemrégiben megrendezte a "Vízgazdálkodási kihívások és tudományos válaszok a Dél-Alföldön" című konferenciáját. A résztvevők túlnyomórészt szakértők voltak, és meglepő módon szinte minden lényeges megállapításban egyetértettek. Az előadások egyik legfontosabb üzenete az volt, hogy a hosszas diskurzusok ideje leáldozott; most már valóban a cselekvés ideje következik.
Az utóbbi években a vízhiány problémája olyan mértékben került a figyelem középpontjába, hogy a szakmai diskurzusok már túllépték a nyilvánosság megszokott ingerküszöbét. Ezt egyre gyakoribb médiabeszámolók is tükrözik, és az is egyértelmű, hogy a vízgazdálkodásról szóló rendezvényeket már nem csupán a szakemberek követik. Ez a tendencia kétségtelenül hasznos, hiszen a közvélemény által keltett nyomás akár a politikai döntéshozók figyelmét is felkeltheti, ösztönözve őket a szükséges intézkedések megtételére. Ugyanakkor óvatosságra int, mert a probléma leegyszerűsített megközelítése könnyen félrevezető lehet. A valós helyzet sokkal bonyolultabb, mint amit egy-egy figyelemfelkeltő cím vagy látványos kép sejtetni tud. A kérdés nem csupán annyira egyszerű, hogy kevesebb az eső, vagy hogy "kiszárad a vidék" – a gyökerek sokkal mélyebben rejlenek. Ezt a komplexitást igyekezett feltárni a szegedi konferencia, ahol vízügyi szakemberek, kutatók és gyakorlati tapasztalatokkal rendelkező előadók osztották meg nézeteiket a Dél-Alföld vízgazdálkodási helyzetéről, és ami talán még lényegesebb: a kilábalás lehetőségeiről is diskuráltak.
Fiala Károly, az Alsó-Tisza-vidéki Vízügyi Igazgatóság (ATIVIZIG) osztályvezetője nem finomkodott a helyzet leírásával. - A korábban megbízhatónak tűnő statisztikák mára már elvesztették relevanciájukat. Azok a harmincéves tendenciák, amelyekre a vízgazdálkodási stratégiánkat építettük, mostanra elavultak - hangsúlyozta. A vízügyi szakemberek idei tavaszra már 20 monitoring kút teljes kiszáradásáról számoltak be, ami rendkívüli jelenség, hiszen az elmúlt évtizedben mindössze egyszer fordult elő, hogy egyetlen kútnál is hasonló problémával szembesültek. Ezek a kutak hat méter mélységig érnek le, ami egyértelműen jelzi, hogy a Dél-Alföld jelentős területein a felszín alatti vízkészletek már ennél mélyebben húzódnak. Kiskunhalas környékén a helyzet sem rózsás; itt a talajvíz szintje egész évben csupán 4,5-5 méteren mozog, ami jóval a sokéves átlag alatt van.
Hogy miért van ez így? A konferencia résztvevői által bemutatott adatok választ adnak a kérdésre: az elmúlt öt évben 400 milliméternyi csapadékhiány halmozódott fel a tájban. Ez azt jelenti, hogy ennyi idő alatt közel egy évnyi csapadék maradt ki. Ez már önmagában is magyarázattal szolgálhatna a problémákra, de ehhez még hozzájött a felmelegedés, ami fokozott párolgást hozott magával. A telek enyhébbek lettek, így az elmúlt években már januárban is jelentős víz párolgott el a talajból. Így érkezett meg a táj a tavaszba: kiszáradva, tartalékok nélkül.
Az idei év kifejezetten baljós jelekkel kezdődött. A Dél-Alföld 2025 első hónapjaiba úgy lépett be, hogy gyakorlatilag semmiféle tartalékkal nem rendelkezett. A Tisza vízszintje - ahogy egy előadó szellemesen megjegyezte - "a végső lehelete felé közelít". Se tél, se hó, se tavaszi áradások - a folyó szintje az utóbbi hónapokban alig változott. Pedig éppen most lenne itt az ideje a természetes vízpótlásnak és a visszatöltődésnek.
Kozák Péter, az ATIVIZIG igazgatója rámutatott, hogy 2023-24 során a párolgás mértéke akár ezer millimétert is elérhetett, míg bizonyos helyeken a lehullott csapadék összmennyisége nem haladta meg a 320 millimétert. Ez a háromszoros eltérés valóban figyelemre méltó. Akinek kérdései vannak a tájaink kiszáradásának okait illetően, annak ez az adat szinte kézzelfogható választ ad a problémára.
A legsúlyosabb problémát azonban nem ez jelenti. Hanem az, hogy nincs visszaút. A szakemberek egyre egyértelműbben fogalmaznak: nem lehet "helyreállítani" a korábbi állapotokat. Mint elhangzott, az éves csapadékmennyiségnek 1-5 százaléka éri el a talajvíztükör szintjét. Ennyi segítheti a visszatöltődést. Ha az egyszerűség kedvéért 500 mm csapadékkal számolunk (ami nagyon jó átlag lenne), akkor fél centi és két és fél centi közötti visszatöltődéssel számolhatunk évente. Persze hogy ez megvalósuljon, ahhoz arra is szükség lenne, hogy a kormány korlátozza a vízkivételt. Ne engedje például, hogy boldog-boldogtalan kutakat fúrjon a telkén. Fiala Károly lapunk kérdésére válaszolva arról beszélt, hogy jelenleg nem tudják megmondani, hogy az illegális vízkivétel milyen méreteket ér el.
A Tisza medre az utóbbi évtizedekben jelentős mélységeket nyert, sok helyen egy-másfél métert is mélyült a folyó szabályozásainak következményeként. Ennek eredményeként a víz sokkal gyorsabban áramlik rajta, így már nem marad elegendő idő ahhoz, hogy a talajba beszivárogjon. A csapadék eloszlása is drámai változásokon ment keresztül: nem csupán az éves csapadéknak a mennyisége csökkent, hanem az esőzések típusa is átalakult. A korábbi hosszú, áztató esők helyett manapság egyre inkább a rövid, de rendkívül intenzív zivatarok dominálnak, amelyek inkább lemossák a felszínt, mintsem hogy valódi vízkészletet biztosítanának a talaj számára.
A konferencián ugyan elhangzott néhány megoldási javaslat - például a szántásmentes gazdálkodás elterjesztése, a vízvisszatartás közösségi alapokra helyezése vagy a területhasználat újragondolása, de a hangsúly inkább azon volt, hogy ezekkel sem lehet visszahozni a korábbi állapotot. A Dél-Alföld vizeinek nem megmentésre van szüksége, hanem a tájhasználat újratervezésére. Ahogyan Fiala Károly fogalmazott: "A legnagyobb kihívás az, hogy miként alkalmazkodjunk a folyamatokhoz. Változtatni ugyanis nem tudunk rajtuk."
