Lemúrok a fényben - DJ Dork, a magyar techno szcéna fényművészete, ma is varázslatos alkotásokkal bűvöli el a közönséget.

A minőségi újságírás nincs ingyen, ezért építjük 2019 óta a digitális előfizetői közösségünket. Ugyanakkor hiszünk abban, hogy vannak olyan fontos témák, amelyeknek minél több emberhez el kell jutniuk. Cikkünket ezért mindenkinek hozzáférhetővé tesszük, de ha teheti, fizessen elő a hvg360-ra, hogy a jövőben is tudjunk fontos írásokat mindenkivel megosztani.

A nemrégiben zárult médiaművészeti fesztivál, a Binálé, során a budapesti Merlin Színház bejárati részén egy figyelemfelkeltő, poszter méretű, kétoldalas lightbox állt, amely a magasban függött, és egy rémült állati tekintetet mutató szempárt ábrázolt. Ez a szuggesztív festmény Berkes Dorka alkotása, aki a fiatalok körében DJ Dork néven vált ismertté, és aki a magyar technokultúra egyik kulcsszereplője. Beszélgetésünk során szóba került a fényfestés művészete, a Detroit-i techno hatása, valamint a festészet iránti szenvedélye, miközben betekintést nyertünk a legendás múltra és az aktív jelenre, amelyben Dorka éppen most is részt vesz.

Te, akinek a zenei szettjeire a '90-es évek második felében ezrek táncoltak a varázslatosan megvilágított Frankhegyen, és akit a magyar underground technokultúra törékeny alkatú 'ősanyjaként' tisztelnek, a mai napig aktívan alkotsz három különböző területen: DJ-zés, fényfestés és festészet révén.

Ez az elképzelés már a Frankhegyen kezdődött, ahol az összművészet varázsát szerettük volna megidézni. Ha visszanézel egy régi szórólapra, láthatod, hogy ott különféle művészeti események zajlottak: a szoborépítéstől kezdve a performanszokon át a táncelőadásokig minden megtalálható volt. Péter (Kozma) irányította az események szervezését, én pedig a vizuális világ megalkotásáért voltam felelős. A nyári hónapokban a hegyi telken igazi bulik zajlottak, de télen sem tétlenkedtünk: városi klubesteket szerveztünk, például a Fésüsfonó gyárban vagy a Ruhagyárban. Ősszel és tavasszal pedig a Katlan-partik várták a közönséget, köztük a törökbálinti esemény, amely különösen emlékezetes maradt. (A 'katlan bulik' általában underground rendezvények voltak, Budapest környéki elhagyatott bányákban, ipari területeken vagy a Pilis festői katlanjaiban zajlottak, innen ered a 'katlan' név - a szerk.)

Hol szerezted meg azokat a vizuális képességeket, amelyek lehetővé tették, hogy az underground színtérről kilépve pár év elteltével már jelentős megbízásokat tudjatok teljesíteni?

Minden az édesapámmal kezdődött, aki festőművész és rajztanár volt. Az ő irányítása alatt sajátítottam el számos technikát, amelyek később meghatározták művészi utamat. Ezt követően az Illatos úti keramikusiskolában folytattam tanulmányaimat, majd a Hét Tükör Gyermekszínház díszlettervező programjában mélyedtem el három éven át. Kiemelkedő pillanat volt, amikor a Korai Öröm koncertjein megjelent az a háttér, amelyet 16-17 évesen készítettem el egy csapattal. Az akkori vetítősük, Völgyi Gábor, bevezetett a Kodak Carousel rejtelmeibe, ahol először festettem apró, vágott üveglapokra. Ezek a kis remekművek csodálatosan néztek ki, és a lassan száradó üvegfesték segítségével kísérleteztem az egybefolyatásokkal. Később tudtam meg, hogy az általam felfedezett technika a '60-as évek pszichedelikus rockpartijain is népszerű volt. Azóta is elkötelezetten keresem az utakat, ahol stílusok és technikák határvonalai elmosódnak, és ezt a sokszínűséget mindig is fontosnak tartottam a művészetemben.

Nem vonzott valamelyik művészeti főiskola?

Vonzott nagyon, de annyira szabad, izgalmas lehetőségeket és kihívásokat adott a partikultúra, hogy nem volt kérdés, mit tegyek. Ebben az időszakban kezdtem el bulikra járni, és ismerkedtem meg Kozmával is, aki akkor az Iparművészeti Főiskolára járt. 1996-ban együtt rendeztük meg az első frankhegyi bulit. Eleinte ott is a Kodak Carouselt használtam fényfestésre, de rövidesen egy osztrák vetítőgyártó cég, a Pani gépére váltottam, amit ma már mindenki ismer a szcénában. Annak idején a magyar színházi világban használták, de én vittem ki először a Frankhegyre, a természetbe. Baromi nagy területet lehet vele bevetíteni, attól függően, hogy mennyire húzza szét az ember az objektívet. De ennél többet nem mondanék, ezek ugyanis félig-meddig szakmai titkok... Fontos elem nekem ebben az egészben az, hogy ha DJ-zéssel vagy raypaintinggel, tehát ha fénnyel és hanggal körbeveszed az embereket, egész egyszerűen megváltoznak. Ki lehet zökkenteni őket a városi stresszel teli, egoista, lélektelen, érthetetlen, szaladós, nem jó érzésű állapotukból.

Mennyi ember szokott részt venni a frankhegyi bulikon egy-egy alkalommal?

Nem, ez az, ami igazán különlegessé teszi az egészet. Minden a mi kezünk nyomát viseli: mi voltunk a házigazdák, mi biztosítottuk a biztonságot... Én pedig beindítottam a vetítést, majd átvettem a DJ pultot.

Hogyan váltak a frankhegyi bulik hatalmas, több országot átfogó és számos máig emlékezetes projektté?

Eljött egyszer a buliba egy újságíró, és nagyon tetszett neki az, amit látott. Az elkészült cikk mellett megjelent egy duplaoldalas kép is a lapban. Ettől fogva beindultak a megkeresések, mert akkoriban a jól menő multicégeknek kínos volt, ha nem adtak vissza valamit a városnak, keresték a lehetőségeket. Nyitottabb volt az ízlésviláguk is, és bár eleinte akartak reklámelemeket beletetetni a rendelt melókba, de megértették, hogy velünk az kizárt dolog. És rá lehetett vezetni őket, hogy mi az, amikor reklám készül, és mi az, amikor művészet.

Melyik magyarországi munkatapasztalatodra emlékszel a legszívesebben ebből az időszakból?

Mondjuk a Millenáris Park egy csoda volt, tényleg. Az a hely gyönyörű építészetileg is, tele van remek lehetőségekkel, könnyű volt rá komponálni, egyáltalán, bármit csinálni vele. De a Matáv székház bevetítései vagy a Március 15. téri projekt is nagyon jól sikerült. Egyébként azt is szeretem, amikor olyat kell bevetíteni, ami önmagában borzalmasan ronda, de én a fénnyel szépre öltöztetem.

A szóban forgó vizuális alkotások többsége nem a modern projekciós mapping technikák szerint készült, amelyekben a vetített képek precízen illeszkednek az építészeti formákhoz, amit a művész előzetesen digitálisan feltérképezett és lemodellezett. Ehelyett egy olyan gazdag fénykörnyezetet alkottál, amely nemcsak a földet, a falakat és az embereket borította be, hanem varázslatos atmoszférát teremtett, amelyben valóban különleges élmény volt sétálni.

A módszerem hasonló ahhoz, amit a modern mapping szakemberek alkalmaznak, de én nem támaszkodom számítógépre a mérésekhez; helyette más eszközöket használok. Gyakorlatilag kézi munkát végzek. Az új technológiák nem taszítanak, de úgy érzem, hogy mivel ezek még viszonylag újkeletűek, az alkotók nem rendelkeznek még a megfelelő mélységű ismeretekkel. Néha úgy tűnik, hogy túlságosan is rákattantak ezekre az új megoldásokra, és inkább a technológia irányítja őket, mintsem fordítva.

Szívesebben választod a hagyományos, kézműves megoldásokat a munkád során?

Természetesen! Íme egy egyedi változata a szövegnek: Igen, és legalább ennyire lényeges számomra, hogy egy ideje a tradicionális filozófiák mélységeit kutatom, sokat meditálok, és nem érzem kényszerét annak, hogy folyamatosan naprakész legyek a világ eseményeivel kapcsolatban. Sokkal inkább az foglalkoztat, hogyan tudnám segíteni az embereket, hogy kilépjenek a megszokott gondolkodási kereteikből, mintsem hogy egyes területek élettelen vitáit kísérjem figyelemmel. Ha valaki megkérdezné, hogy mivel foglalkozom, azt válaszolnám, hogy valójában utcai művész vagyok, aki szeretne kapcsolatba lépni az emberekkel. A művészeteimre egyfajta gyógyító küldetésként tekintek.

A frankhegyi rendezvények és a jelentősebb magyarországi céges megbízások előtt számos nemzetközi, elsősorban svájci kapcsolatfelvétel zajlott.

Svájcba való utazásunk egyik fő oka Péter ismeretségei voltak, hiszen ő ott született. De az igazi motivációnk a technokultúra felfedezése volt. Svájcban találtam rá arra a különleges technóra, ami igazán megfogott. Palotait hallottam először, ahogy a Detroit-techno hangzását képviselte, de Zsolt nem csupán indusztriális zenét játszott, hanem egy sokszínű stílusmixet hozott létre. Azóta is a gyökereimet keresem a techno világában, azt a vonalat, amelyet akár 'öreg' vagy klasszikus technónak is nevezhetünk. Ez az irányvonal határozza meg a zenei pályafutásomat, amely már 15 éve a Technokunst csoport keretein belül valósul meg, főként Isuval való együttműködésem révén.

Hogyan lehet az, hogy a látványvilágod álomra emlékeztet, lágy színekkel és finom formákkal játszik, míg a technó zenében a legkeményebb ütemeket hozod?

A vizuális világom nem kifejezetten lágynak tűnik számomra, és a technó, amit játszom, sem éppen a keménységéről ismert. A Detroit-techno lüktetése valójában a szívverés ritmusában gyökerezik. Az anyaméhben a magzat szinte kilenc hónapon át technó ütemeire ringatózik...

Svájcban eltöltött időnk során rengeteg tapasztalatra tettünk szert. Az évek során egyre több projekt került a kezünk alá, és a kihívások száma is folyamatosan nőtt. Zürichben vetítettünk, és Sankt Moritzban is, az üdülőhely szívében, de más helyszíneken is számos alkalommal megfordultunk. Azonban a megrendelések áradata néha túl nagy volt, és nem tudtuk mindet teljesíteni. Idővel a svájci menedzserünk saját ötleteivel rukkolt elő, amelyek nem mindig illeszkedtek a művészi elképzeléseinkhez. Míg mi a kreativitásra és az értékeink megőrzésére összpontosítottunk, ő inkább a profitra vágyott, ami végül a közös munkánk megszakadásához vezetett. Később Péterrel mi is úgy döntöttünk, hogy befejezzük az együttműködést, de addig is, hat vagy hét év alatt, rengeteg izgalmas projektet valósítottunk meg itthon és külföldön egyaránt.

Miért váltatok szét Kozma Péterrel?

Két évig voltunk egy pár, azután már csak munkakapcsolatunk volt, ami egy idő múlva túl sok és intenzív lett nekem. Túl fiatal is voltam ahhoz, hogy tudjam, hogy emberek hogyan reagálhatnak a sikerre. Miután szétváltunk, nem volt könnyű az előző életemből kiszállni, ráadásul - bár Magyarországon mi nagyon sok embernek adtunk impulzust azzal, amit csináltunk -, sokan, ha nem is fordultak ellenem, de mellém sem álltak. Ez lelkileg nagyon nehéz volt, úgy 10 évig tartott mire magam mögött tudtam hagyni. 2004-2005 körül költöztem Ausztriába, azóta is ott élek.

Még hat évig éreztették hatásukat a korábbi közös projektek, de eközben számos önálló vizuális munkára is kaptam felkéréseket. Például a bécsi Künstlerhaus egyik audiovizuális fesztiválján lehetőséget kaptam egy freskóinstalláció elkészítésére. Jelenleg új projekteken dolgozom, amelyek még az átdolgozás és kísérletezés fázisában vannak. Noha én voltam az egyik első, aki a térben vetítést alkalmazta, mára a műfaj jelentős diverzifikáción ment keresztül. Az utóbbi időszakban különösen a mapping technika kezdett népszerűvé válni, míg az online kapcsolattartás egyre fontosabbá vált, ami nem éppen az én erősségem.

Közben a korábbiaknál is fontosabbak lettek számomra az emberi, családi kapcsolatok. Ha az ember nem törődik a belső maggal, az egy idő után meghal, és nem lesz miből alkotni sem. Láttam elégszer, hogy művészek hogyan tudnak nagyon gyorsan tönkremenni vagy tönkretenni a kapcsolataikat.

Mióta kezdted el a vászonra festés varázslatos világát felfedezni?

Gyerekkorom óta mélyen gyökerezik bennem a művészet iránti szenvedély. A díszletfestés, a fényfestés és a frankhegyi szórólapok készítése mind-mind egy folyamatos festészeti utazást jelentett számomra. Érdekes, hogy ezek a régi szórólapok mára kultikus státuszt nyertek, a Party Archive Research csapata pedig gondosan digitalizálta és őrzi őket. A kollázstechnika is része az eszköztáramnak, ám a kész alkotásokban a felhasznált elemek szinte alig ismerhetők fel eredeti formájukban. Ahhoz, hogy az akril festményeimen kialakulhasson a saját stílusom, szükségem volt egy olyan időszakra, amikor más kötelezettségek nem vonták el a figyelmemet és energiámat. 2021-ben a Telep Galériában mutatkoztam be önálló festőként, és kíváncsian vártam, hogy a közönség hogyan reagál a munkáimra. Az volt a célom, hogy kiderítsem, elértem-e azt a szintet a festészetben, ahol a nézők valóban értékesnek találják a műveimet.

Milyen színekkel és formákkal játszol mostanában a vásznon? Milyen inspirációk hatására születtek a legújabb alkotásaid?

Sose gondoltam volna, hogy állatokat fogok festeni, de a Covid időszaka körül láttam Tim Flach fotós kihalófélben lévő állatokat bemutató könyvét, a Végveszélybent, a címlapon egy lemúrral. Ez az állatfaj számomra szimbóluma az emberiség pillanatnyilag legfontosabb kérdéskörének. Nem hoznak hasznot, foglalják az eladható fákat? Nem így gondolom, mert a természet az az erő, ami teremti és szabályozza az anyagi világot; a természet a világegyetemben fennálló rend.

A buddhista gyakorlás során felfedezhetjük, hogy minden egyes dolog szoros kapcsolatban áll a másikkal, és hogy a valóságunk tágabb, mint ahogyan azt a mindennapi életben tapasztaljuk. Azonban, ahogy a jelenkor kihívásaival szembenézünk, érezhetjük, hogy nem csupán saját magunk, hanem a ránk bízott, sebezhető lények is velünk együtt süllyednek el. Az önrombolás és önámítás sötét ösvénye felé haladunk, holott létezik egy másik, élhetőbb út, amely a szabadság felé vezet: a bennünket hajtó erők irányításának megszerzése.