Még a fejünk is megfájdult ettől az új Harlan Coben sorozattól!
Hetven éven át porosodott a fiók mélyén, most pedig az év egyik legcsodálatosabb filmje vált belőle.
Az utóbbi években a film- és sorozatipar olyan sebességgel kezdték el feldolgozni Harlan Coben amerikai thriller író munkáit, mintha egy tatárjárás közepén lennénk. 2025 őszére már a 14. Coben-adaptációt üdvözölhetjük, ezúttal a Lazarus című produkciót, amely október 22-én debütált. Ez a mű azonban kiemelkedik a többi közül, mivel nem egy könyv alapján készült, hanem a szerző maga írta a forgatókönyvet. Sajnos, ez a döntés nem a nézők javát szolgálta, hiszen a történet összefonódása és logikája olyan zűrzavarrá vált, ami messze felülmúlja a korábbi Coben-thrillerek bonyolultságát.
Nem vagyok Harlan Coben legnagyobb rajongója, és még nagyon finoman fogalmaztam, az író mikrohullámú sütőben felmelegített, szappanoperás fordulatokban bővelkedő, néha trash-be hajló művei kicsit sem nyűgöznek le. Ennek ellenére az eddigi összes Netflix-feldolgozásnak esélyt adtam, sőt még az Amazon Prime-on bemutatott Shelternek is, s nagy meglepetésemre utóbbi még ideig-óráig le is tudott kötni. A netflixes istállóból érkező, egyformára szabott Coben-thrillerek azonban végtelenül untatnak már, főleg, hogy mindegyikben felbukkan szegény Richard Armitage, akit alapvetően egy jó képességű színésznek tartok. Ezekkel a karakterekkel azonban még ő sem tud csodát tenni, ami mindent elmond. Armitage volt az, aki anno a Vörös Sárkányt alakítva még a vergődő Hannibalt is izgalmassá tette, de ezekbe a feldolgozásokba még ő is kevés...
A Lazarus főszereplőjének, Sam Claflinnek a teljesítményét elnézve még Richard Armitage-et is visszasírom azonban, a Lazt játszó színész ugyanis akkora antitalentumnak bizonyul, amekkorát talán még sehol sem láttam. Bizonyos jeleneteknél szabályosan azt hittem, hogy egy próbababát állítottak be a készítők, mert Claflin nem ért rá. A Lazarus esetében mély, drámai játékokat nagyítóval sem érdemes keresni, mindenki érzelemmentesen, mindenféle mélységet nélkülözve alakít.
Azt elismerem, hogy a történetben akad néhány figyelemre méltó ötlet, de a ritmus zavaros kezelése súlyosan rányomja a bélyegét a végeredményre. Olyan érzésem van, mintha az alkotók néhány epizódot láttak volna a Lostból, és megirigyelték volna annak mesteri visszatekintéseit, amelyek a karakterekre fókuszálva hitelesen bontják ki a cselekményt. Aztán azt mondták, hogy „miért ne töltsük meg a Lazarust flashbackekkel?”, de valahogy nem jött össze. A múltba való ugrások annyira random helyeken tűnnek fel, hogy nemcsak hogy megtörik a történet amúgy is döcögős ívét, de a szándékosan érzelemmel teli pillanatok végül inkább komikus hatást keltenek. Ilyen furcsa és zavaros elágazásokat még egy másik sorozatban sem láttam.
Már, ha egyáltalán sorozatnak lehet nevezni ezt a friss Harlan Coben-thrillert. Inkább azt az érzést kelti az Amazon Prime új ajánlata, mintha egy több részre vágott amatőrfilmbe csöppentünk volna. A fényképezés rendkívül változatos: hol annyira sötét, hogy alig látni valamit, hol pedig olyan éles fények világítanak, hogy az ember szeme szinte elhomályosul a kontrasztoktól.
Ami érdekes a Lazarusban, hogy lévén nem regényadaptáció, így Harlan Cobenéken kívül mindenki számára meglepőek lehetnek a fordulatok.
A sorozat középpontjában egy Laz (Sam Claflin) nevű törvényszéki pszichológus áll, akinek élete egy tragikus esemény következtében teljesen felfordul. Egy nap súlyos hírt kap: apja, Dr. Lazarus (Bill Nighy), akit mindig is tisztelt, öngyilkosságot követett el. A hír különösen megviseli Lazt, hiszen apja még mindig küzdött ikertestvére, egy gyilkosság áldozataként elhunyt férfi emlékének feldolgozásával, akinek gyilkosa azóta is szabadlábon él. A történet azonban egy váratlan fordulatot vesz, amikor Laz elkezd kapcsolatba lépni a túlvilággal. Először egy régi ismerős, Cassandra (Sianad Gregory) jelenik meg előtte egy konzultáció keretében, majd a pilot epizód végén apja szelleme is megjelenik, hogy közölje Lazal, hogy ő is áldozat, de nem a saját tragédiájáról van szó. Az események egyre feszültebbé válnak, ahogy Laz próbálja kibogozni a múlt rejtélyeit, és szembesülni saját démonjaival.
Erősen vérzik ilyenkor az ember sorozatrajongó szíve, mert a Lazarusból simán lehetett volna valami egyedi, talán az első tényleg kiemelkedő Harlan Coben-thriller, ami a túlvilágot behozva mutat újat még a tapasztalt olvasóknak is. Így viszont, hogy ennyire hanyag a megvalósítás, és házi feladatnak érződik a sorozat nézése, kötve hiszem, hogy ebből valaha közkedvelt alkotás lenne.
Ez inkább azt jelzi, hogy Harlan Coben a pénzért szinte bármihez hozzájárul, de az ilyen típusú bizalommal való visszaélés előbb-utóbb visszaüthet. Ha még néhány hasonló sorozat, mint a Lazarus, megjelenik, könnyen elképzelhető, hogy a közönség lelkesedése teljesen eltűnik.
Ez a Harlan Coben-sorozat simán a leggyengébb eddig. Elég csak rápillantani a felületes vizuális megoldásokra, a kusza és kapkodó történetmesélésre, a feleslegesen túltolt flashbackekre, és az amatőr színészeket is megszégyenítő, kifejezetten gyenge alakításokra. Az egész produkció egy lelketlen, unalmas kivitelezés, ami számomra szinte elképzelhetetlenné teszi, hogy bárki, aki nem élvezi a szenvedést, végignézze a sorozatot a végéig.
Ez egy olyan különleges helyzet, amikor bár egy részemet izgatja a rejtély megfejtése, mégsem akarom magam a Lazarus kínzó labirintusába vezetni. Másoknak sem javaslom, hogy ezt az utat válasszák, hiszen napjainkban annyi kiváló thrillert kínálnak, hogy nem éri meg a fáradságot. Az Amazon Prime új sorozatának zenéje ugyanakkor kellemes meglepetés, de ezen kívül alig tudok más dicséretet mondani. Aki kételkedik, az próbálja ki, ha bírja a kockázatos kalandokat!
