Mégsem tompuló visszhangban

Kiss Bálint Béla egy különleges történetet osztott meg a félárvaságáról az élet.történet pályázaton. A pozsonyi Dénesdtorcsmisérden élő fiatal egyetemista rendkívül megható és őszinte szavakkal nyitotta meg lelkét, amiért végül a harmadik helyezést is elnyerte. Szavai nem csupán a saját tapasztalatait tükrözték, hanem sokak számára megérintő és inspiráló üzenetet is hordoznak.

Megláttam a napvilágot, és az élet kezdetben szépen alakult. Sajnos anyukám elvesztése mindent megváltoztatott. Két év elteltével már nélküle kellett folytatnom az utamat.

Édesapám születésekor önszántából mászott ki, életre készen. Azt mondta, tizenöt éves koromra embereket fogok tanítani. Tizenöt lettem. Túrtam az orrom" - írja Kiss Bálint Béla az élet.történet pályázaton harmadik helyezést elért Anyátlanul című szövegében. Mára már húsz is elmúlt és bár még mindig nem tanít, a pozsonyi fiúból szárnyát bontogató író, költő és zenész lett azóta, aki első kisregényének kiadásán, és saját videoklipjének leforgatásán is túl van már.

Az írásban a legfontosabb számára a határtalan őszinteség. Anyátlanul című pályaművében édesanyja korai elvesztését, és az ezt követő folyamatos változások sorát írja - Lerepültek a motorról, ezért apámmal hétszer kellett költöznünk hét év alatt, rólam pedig tizenhárom év során tizenhárom nevelőanya gondoskodott. - azt mondja, ez hozzászoktatta ahhoz, hogy semmi sem adott.

A szülői kötődés igazi mélységét csak ritka pillanatokban tapasztaltam meg, ha egyáltalán. Nem is mondanám, hogy helyettesítést kerestem bennük; mindannyian a saját embereim voltak, és így is tekintettem rájuk. Mégis, egyfajta hiányérzet maradt bennem, amikor más családok körében jártam. Olyan érzésem volt, mintha lemaradtam volna valami pótolhatatlan dologról. Az idő múlásával egyre halkuló visszhang határozta meg a gyerekkoromat, és a hiány feldolgozásában az írás nyújtott számomra támaszt. Bálint elmesélte, hogy régóta készült erre a szövegre, de a pályázat adta meg az utolsó lökést ahhoz, hogy édesapjától részletesebben megtudjon a balesetről, az utána következő reményekről és esélyekről, valamint a végzetes kimenetelről. - Semmire nem emlékszem az anyukámról. Még az arcomban sem látom a vonásait. Soha nem ismertem őt igazán, csupán régi fényképek és mesék alapján rakosgattam össze egy képet róla. - Leültünk viszont, és megosztotta velem a saját nézőpontját, azt, ahogyan az események zajlottak. Ez a beszélgetés közelebb hozott minket egymáshoz, és mélyebben megértettem őt - mondja.

A lány, aki szembenézett a félelmeivel és bátran helytállt a nehézségek közepette.

"A második alkalom, amikor sírni láttam apámat, még Komáromban volt. Általános iskolában bejelentettek egy versíró pályázatot. Én akkoriban még nem foglalkoztam ilyesmivel. Ő hívott le magához, és az ölébe ültetett. Google fordítóval olvastatta fel, mert nem bírta könnyek nélkül. Együtt sírtunk ekkor is, majd lefordíttattuk az egészet szlovákra, és nevettünk a sok hibán."

Szerinte az írás nem csupán a saját belső világunk gyógyítása, hanem egy olyan híd is, amely másokhoz is elérhet. Én magam is egy apró példa vagyok a sok kis történet között, és remélem, hogy ezek az apróságok összekapcsolódhatnak, lehetőséget adva arra, hogy együtt lépjünk tovább. Nemrégiben valaki egy sírós hangüzenetet küldött nekem, miután elolvasta az írásomat. Ez a gesztus különösen jól esett, hiszen azt mutatta, hogy még ha az élményeink nem is egyeznek, a szavak mégis képesek érzelmi kapcsolatokat teremteni.

A családtörténetek gazdag világában sok érdekes részletet felfedezhetünk a szezonális nevelőanyákkal töltött mindennapokról. A filmek és könyvek gyakran azt sugallják, hogy a gyerekek szinte automatikusan gyűlölik az új mostohaszülőjüket – ez már-már klisévé vált. Ennek hátterében a gonosz mostoha figurája áll, amely rengeteg izgalmas konfliktust teremt. A normától való eltérés, a "természetes" helyettesítése valami szenttel és tisztával, gyakran egy önző szándékot takar. Személyesen sosem éreztem gyűlöletet egyik nevelőanyám iránt sem. Voltak, akiket jobban kedveltem, míg másokat inkább semlegesnek tartottam, de amikor elmentek, mindegyiküket kicsit sajnáltam. Édesapám jelenlegi élettársa egy cseh nő, aki Bálint írásait egy fordítóprogram segítségével próbálja megérteni. A kétnyelvűségről Bálint megosztotta, hogy próbálkozott szlovák nyelven is írni, de nehézséget okozott számára, hogy nem csupán magyarul próbál írni szlovákul, hanem valóban szlovák nyelven, ami különösen bonyolult, ha valakinek ilyen mély érzelmi kötődése van a nyelvhez.

Az ablakhoz dőlök, és elmerülök a gondolataim tengerében. Milyen izgalmas lesz erről írni! A fejemben már formálódnak a szavak, de félek, hogy mire hazaérek, mindez a homályba vész. Számomra az alkotás nem csupán a múlt emlékeinek felidézése, hanem egyfajta horgony, ami visszavezet a stabilitás világába, és segít a jelen pillanatait igazán átélni. Furcsa módon néha úgy érzem, hogy nem is élek meg igazán, hanem mintha csak egy narrátorként figyelném a történéseket, írni készülve róluk. Azt hiszem, azért teszem ezt, mert úgy érzem, hogy a szavak formába öntése segít megőrizni az emlékeket. A tudat, hogy le vannak írva, megnyugtató számomra; mintha így a múltnak egy darabját magammal hozhatnám a jövőbe.

Jelenleg első nagyszabású regényén dolgozik, miközben a BlueScarf néven ismert zenei projektjén is fáradozik. Emellett szívesen merülne el a filmkészítés világában is. Az alkotás számára a kísérletezés örömét jelenti; az írás során folyamatosan új határokat feszeget, dalait pedig egyetlen számon belül is több zenei stílusban komponálja meg. Rock, alternatív rock, rap, pop és indie elemek keverednek munkáiban, és éppen ez a sokszínűség adja az igazi izgalmat, vallja ő. Ez a fiatal művész, akinek szobafalát filmes poszterek díszítik, már nem akciófilmek rendezéséről álmodozik, mint kamaszkorában. A jövőben inkább utazásokat tervez, hiszen nyereményét is erre a célra kívánja fordítani. Távoli álmairól pedig azt mondja: szeretne továbbra is alkotni, sőt, megélni a művészetéből. „Ilyen álmokkal bírok” – fogalmaz. Az írás, zene és film hármasa mellett a legfontosabb, hogy ne feledjük, amit pályázatában is megosztott: „Az alkotás életem szerves részévé vált. Amikor nem volt kivel megosztanom azt, ami bántott, ami foglalkoztatott, vagy amit csak egyszerűen nem tudtam szavakba önteni, a kreativitásom mindig ott volt, hogy támogasson.”

Természetesen! Íme egy egyedi megfogalmazás a "pályázat" szóra: **Kérelem**: Olyan dokumentum, amelyben egy személy vagy szervezet hivatalosan kéri, hogy részesüljön valamilyen támogatásban, forrásban vagy lehetőségben. A pályázatok célja, hogy bemutassák a benyújtó ötleteit, terveit és azok megvalósításának módját, ezzel megerősítve a pályázó szándékát és képességeit az adott projekt sikeres lebonyolítására.

A Népszava és az Esterházy Magyarország Alapítvány 2025. január 27-én, a holokauszt nemzetközi emléknapján indította el élet.történet. pályázatát, amely kifejezetten 16-22 éves fiatalok számára készült. A pályázati kiírás Horváth Patrícia színházrendező inspirációja alapján készült, és projektvezetői irányítása alatt valósult meg a Budapesti Goethe Intézet, az Erzsébetvárosi Zsidó Örökségért Alapítvány, valamint Polgár András, Olti Ferenc és Szakonyi Péter közreműködésével, Budapest Főváros Önkormányzatának támogatásával. A fiatalok május 2-ig jelentkezhettek az www.elettortenet.com weboldalon, ahol 18-30 ezer karakter terjedelmű írásaikkal pályázhattak. A versenyre összesen 199 pályamunka érkezett. A szövegeket a Freeszfe Egyesület által kiválasztott zsűri, amelynek tagjai Németh Gábor, Szőcs Petra és Upor László voltak, bírálta el. A harmadik helyezett, aki ötszázezer forintot nyert, Kiss Bálint Béla lett "Anyátlanul" című művével, amely a többi pályamunkával együtt elérhető az elettortenet.com oldalon.