Navalnij könyve minden magyar olvasó számára értékes tanulságokat kínál, de nem csupán emiatt érdemes belemerülni. Az írás mélyebb betekintést nyújt a politikai ellenállásról és a demokrácia melletti kiállásról, amelyek univerzális üzeneteket hordoznak. A

Szeretném felhívni mindenki figyelmét arra, hogy nézze meg Navalnij könyvét. Hamarosan elmondom, miért tartom ezt fontosnak.

Alekszej Anatoljevics Navalnij kétségtelenül az utóbbi évtized egyik legjelentősebb politikai alakja a volt szovjet térségben. Zelenszkij mellett ő is a Putyin-rezsim ellenállásának szimbóluma. Magyarországon a róla alkotott vélemények, akárcsak az ukrán elnökről, nagymértékben a közvélemény belpolitikai orientációjától függnek.

Tisztában vagyok vele, hogy a hivatalos álláspont szerint vérrög áll az orosz ellenzéki vezető halálának hátterében. Azonban, még ha ez az állítás igaz is, nehéz figyelmen kívül hagyni a párhuzamokat Navalnij 2020-as megmérgezése, az azt követő letartóztatása és a 2024 elején bekövetkezett tragikus halála között. Az események láncolata olyan kérdéseket vet fel, amelyekre érdemes alaposabban rávilágítani.

Navalnij politikai tevékenységével, életével és halálával példát mutatott mindenkinek, aki a világ bármely pontján, bármely korszakában harcol az autoriter hatalmak ellen. És ha mindez nem lenne elég, halála előtt még megírta A hazafi című könyvet, amiről úgy gondolom, kulcsmű mindenkinek, aki szeretné megérteni mindazt, ami az orosz politikában történt Brezsnyev halála óta. Mindez a három nagyszerű fordító, Bartók Imre, Gy. Horváth László és M. Nagy Miklós érdeme is, akik magyarra ültették a fontos sorokat. Feltételezem, a kiadó minél elbőb szerette volna kihozni a könyvet, ezért kellett három műfordító hozzá. Az olvasó azonban ebből semmit nem érzékel, a magyar szöveg tökéletesen egységes stílusú.

A könyv három párhuzamos szálon bontakozik ki. Egyrészt részletesen bemutatja Navalnij életének sorsfordító eseményeit, kezdve a 2020. augusztus 20-i mérgezésével, és lépésről lépésre követi nyomon az eseményeket. Emellett felfedi az ellenzéki politikus pályafutásának történetét, gazdagítva azt a magánéletének izgalmas részleteivel. E két szál összefonódása természetes módon tereli a figyelmet azokra a politikai eseményekre is, amelyek Oroszországban zajlottak a Szovjetunió felbomlása előtt és után, így egy átfogó képet nyújtva a jelenlegi politikai tájról.

Egészen új fényben tűnnek fel olyan kulcsfontosságú történelmi események, amelyek tanúja voltam (Navalnij mindössze néhány hónappal volt idősebb nálam), így éles rálátásom van arra, hogy Magyarországon akkoriban mi uralta a diskurzusokat és a közbeszédet. Például a csernobili tragédia nem csupán egy nukleáris baleset volt, hanem a szovjet rendszer omladozásának egyik alapköve, amely megmutatta, hogy a hatalom milyen mélyen hajlandó elmerülni a hazugságokban, még akkor is, ha ezzel emberek életeit kockáztatja. Emlékszem, gyermekként az utcán játszottunk, miközben az eget figyeltük, remélve, hogy nem bukkannak fel a várt "atomfelhők". Ez a tapasztalat nemcsak a félelem, hanem a rendszer iránti bizalom megingását is magával hozta, és mély nyomot hagyott a közgondolkodásban.

Vagy ott van Gorbacsov. Mindannyian sejtettük, hogy a rendszerváltást elindító vezetőnek valójában nem állt szándékában a Szovjetunió megszüntetése, mégis, Moszkvától nyugatra hősies alakként emlegetjük.

Ennek egyik magyarázata a kissé elhamarkodott alkoholtilalom bevezetése, míg a másik tényező a lelkesedéssel hirdetett, ám végül tartalom nélküli reformok sorozata volt.

De szóba kerül a Szovjetunió afganisztáni háborúja is, Navalnij részletekbe menően kifejti, hogyan járult hozzá ez a konfliktus a Szovjetunió összeomlásához és hosszú távon az Oszáma Bin Ládenhez hasonló (akkor még az USA által támogatott) dzsihádista vezetők megerősödéséhez és a mai terrorveszély kialakulásához.

Természetesen minden a nézőpont függvénye. Nálunk elvileg nem kell attól tartani, hogy bárkit is letartóztatnának, vagy esetleg megmérgeznének a politikai meggyőződése miatt. Mégis, nehéz elkerülni, hogy ne a saját helyzetünkre reflektáljunk, amikor arról olvasunk, hogy a '90-es évek ellenzéki újságírói miként lettek a putyini rendszer kiszolgálói. Vagy amikor például az alábbi sorokat találom:

Nálunk a kormányzati oldal jelenleg határozottan elutasítja, hogy előrehozott választásokra készülne, ugyanakkor a költségvetésben olyan elemeket is szerepeltetnek, amelyeket általában választási években szoktak bevezetni.

Navalnij lenyűgöző nyíltsággal osztja meg politikai fejlődésének állomásait. Nem titkolja, hogy fiatal diákként Borisz Jelcin szenvedélyes támogatója volt, ám idővel ráeszmél, hogy bálványa valójában nem más, mint egy korrupt, saját érdekeit szolgáló politikai figura, akárcsak a Szovjetunió egykori vezetői.

Az egy évvel ezelőtt távozott ellenzéki politikus legfőbb küldetése az volt, hogy felkeltse azok figyelmét, akik jól ismerik a hatalom visszaéléseit, ám mégis inkább hallgatnak, mintsem hogy szembeszálljanak a hatalom képviselőivel. Ő arra törekedett, hogy bátorságot öntsön beléjük, hogy ne féljenek a szembenézéstől, és hogy végre felemeljék a tekintetüket.

Úgy vélem, ez kulcsfontosságú a mi nézőpontunkból. Magyarország ne váljon a passzív megfigyelők országává. Az igazán lényeges nem az, hogy ki vezeti az országot, hanem az, hogy milyen hatalmat ruházunk rá, és mit vagyunk hajlandóak tűrni.

Mielőtt nagyon elkeserednénk, merítsünk reményt Alexei Yurch szavaiból, amiket Navalnij idéz a könyvében: