Moldova György titkos románca során presszók mélyén és kölcsönlakásokban rejtőzött, ahol a világ zajától távol élhették meg szenvedélyes pillanataikat.
Ilyen különleges életet él Megyesi Balázs, a Kincsvadászok szakértője.
"1974-ben találkoztam először Moldova Györggyel. Akkor még nem tudtam, hogy ez a találkozás egy különleges, életre szóló kapcsolat kezdetét jelenti - mesélte új könyvében Palotás Katalin. "Amikor megismerkedtünk, én már túlléptem a harmincadik évemet, míg ő a negyven felé tartott. A megismerkedésünk eléggé hagyományos módon indult: meghívott egy kávéra, ami hamarosan valami sokkal mélyebb és maradandóbb dologgá nőtte ki magát..."
A Vörösmarty téren történt, az ún. "Elizélt palota" földszinti büféjében. Katalin ebben a házban dolgozott a Szerzői Jogvédő Hivatalban, az író pedig a Magvető Kiadóhoz járt be, amelynek ugyancsak itt volt a székhelye...
Az invitálásra laza, szinte játékos stílusban válaszoltam: miért is ne, hiszen még sosem volt alkalmam írónak lenni a társaságában. Mosolygott, és azt mondta, hogy most éppen itt az ideje. Az első találkozónk közel egy órán át tartott, és már akkor jól ismertem, sőt, kedveltem is őt. Akkor már olvastam a számomra legmaradandóbb művét, a "Negyven prédikátort", valamint az első komoly riportszociográfiáját, a "Tisztelet Komlónak"-ot, és sorra érkeztek a rendkívül népszerű szatírái. Az özvegy így mesélt: "Akkoriban az egész ország róla beszélt. Bevallom, lenyűgözött, hogy egy neves író érdeklődik irántam, de végső soron nem csupán az írói státusza vonzott. A legjobban az tetszett benne, hogy teljesen talajhoz ragadt, egyszerű és világos volt, szemben az én akkoriban elég zűrzavaros életem szereplőivel. Az első találkozónk részletei már homályosak, de arra tisztán emlékszem, hogy Párizsról, irodalomról és sok másról beszélgettünk. Én hoztam szóba Párizst, meséltem neki, hogy a szegedi egyetem magyar-francia szakon végzett ösztöndíjas diáként jutottam ki a francia fővárosba, ahol a Sorbonne-on tanultam modern irodalmat."
A szokásos, felszínes társalgás közben Katalin hirtelen észrevette, hogy valami mélyebb dolog is rejlik a beszélgetésben. Ekkor rákérdezett: "Gyuri, van már családod?" Gyuri bólintott: "Igen, nős vagyok." Katalin folytatta: "Gyerekek?" Gyuri erre nemet mondott. "Akkor ez jó hír," felelte Katalin, ezzel lezárva a beszélgetésüket.
Attól a ponttól kezdve szinte nap mint nap összefutottunk, kezdetben a titkos találkozóhelyünkön, a jó hírű büfében, ahol mindketten hódolhattunk a saját elfoglaltságainknak. Furcsa módon csak attól tartottam, hogy Kardos György, a Magvető igazgatója, véletlenül szemtanúja lesz a közönséges pillanatoknak. A rendszerváltás után, amikor Kardost már nem mint a modern magyar irodalom támogatójaként emlegették, hanem mint a rettegett ÁVH-s alezredest, a hírhedt Katonai Politikai Osztály egykori figuráját, Gyuri mégis elismerő írást szentelt neki. Elfogadta őt a maga ellentmondásos mivoltában, nem foglalkozott a katonapolitikai előéletével, és azzal sem, hogy mit beszélnek róla mások. Én viszont szinte rettegtem tőle - talán éppen a múltja miatt, ami mindig ott lebegett a levegőben.
Aztán következett egy hosszú - féléves, egyéves, kétéves? - mámoros időszak, alig várt találkozások eldugott eszpresszókban, barátoktól kölcsönkért lakásokban, albérletekben, víkendházban, alkalmilag kibérelt szobákban.
