Ukrajna, a mi közös európai kötelékünk.

A magyar kormány merész lépést tett, amikor a Voks 2025 keretein belül közfelkiáltás útján vetette fel Ukrajna európai uniós tagságának kérdését. A kérdés, amely így hangzik: "Támogatja-e ön, hogy Ukrajna az Európai Unió tagja legyen?" - számos érzelmet és asszociációt váltott ki a közelmúlt politikai csatározásaiból, valamint az évtizedek óta tartó ukrajnai kisebbségüldözés és a Trianon-tragédia által generált mélyen gyökerező Ukrajna-ellenesség összefonódásából. Ezen túlmenően a gazdasági szempontok és az 1990-es, 2000-es évek vadkeleti Ukrajnájának határon átnyúló bűnözésének emlékei is felidéződtek, gazdagítva a diskurzust és a közvélemény reakcióit.

A papíralapon visszaküldött kétmillió szavazat egyértelmű üzenetet hordoz: a magyar társadalom tisztában van azzal, hogy Európa előtt óriási kihívások állnak, és ez a tudat aggasztja őket annyira, hogy politikai cselekvésre szánták el magukat. Az emberek érzik, hogy Ukrajna a mi közös európai felelősségünk: ahogyan Oroszország, úgy Ukrajna sem tűnik el a háború után. Előttünk áll a választás: hagyhatjuk, hogy ez a konfliktus nyílt sebként vérződve maradjon a hátsó udvarunkban, miközben traumatizált menekültek, fegyverek és bűnözés árasztják el a környezetünket. Vagy dönthetünk úgy, hogy aktívan foglalkozunk a helyzettel, és keresünk megoldásokat.

Az Európai Bizottságnak az össz­európai kereszt elhordozására van egy megoldása: a turbófokozatra kapcsolt ukrán csatlakozás, amely azzal számol, hogy Ukrajnában valaki valahogy majd békét csinál; addig pedig nyaktörő sebességgel átpréselik Kijevet a csatlakozási fejezeteken, hogy az intézményrendszerét uniós mintára átépítve bukott állam helyett nagyjából épkézláb országként fordulhasson rá történelme háború utáni időszakára. Nem is értik a magyar ellenkezést, sőt gyanakvóan figyelik - hiszen úgy vélik, a mezőgazdaságtól a kisebbségvédelemig minden kifogásunkra maga a magyar bottal megakasztott csatlakozási folyamat kínálna megoldást.

Az ukrán csatlakozás kérdése, különösen Ursula von der Leyen által a nyilvánosság előtt és a háttérben is hangsúlyozott 2030-as célkitűzés, amely varázslatos módon egybeesik a második Von der Leyen-ciklus végével, nem mentes a nehézségektől. Két fő buktatót emelhetünk ki: az egyik az egész Európát érintő kihívások, míg a másik kifejezetten Magyarország szempontjából fontos tényező.

Az egyik, hogy Ukrajna EU-csatlakozásával a politikai felelősség felvállalása mind Brüsszelben, mind Ukrajnában elkerülhető. 2025 nyarán egyértelműen igaz, hogy Oroszország egyelőre nem kíván tárgyalni: végigvinne inkább egy jó eredménnyel kecsegtető nyári offenzívát, közelebb kerülne a Donbasz teljes elfoglalásához, s ezen az alapon nyomna le Kijev torkán egy minden eddiginél előnytelenebb béke­ajánlatot. Most, amikor ez már világosan látszik, hirtelenjében felgerjedt a békevágy mind Európában, mind Ukrajnában. Ettől függetlenül azok, akik felelnek azért, hogy Ukrajna és Európa a mainál jobb hadszíntéri körülmények között 2021-től 2023-ig nem volt hajlandó érdemi tárgyalásra, részfelelősséget viselnek az ukrán nemzetvesztésért, ami bekövetkezett és bekövetkezik majd emberben, területben, gazdaságban. Ezt a nemzetvesztést spinnelné Ursula von der Leyen pozitív történetté, megmentve ideológiai szövetségesét, Volodimir Zelenszkijt is: Ukrajna ugyan szinte mindent elveszített, de tagságot nyer az európai elitklubba, mindörökre rácsatlakozhat annak intézményi és pénzügyi lélegeztetőgépére. Azt már csak halkan tenném hozzá, hogy Ukrajna európai állammá fazonírozását egy olyan testületnek kellene elvégeznie, amely kormányzási-fejlesztéspolitikai kérdésekben kompetens ugyan, de az előző évtized összes stratégiai szintű kihívásán elvérzett a migrációtól a zöld­átálláson át magáig Ukrajnáig.

Egy másik fontos szempont, hogy ha Ukrajna csatlakozását a jelenlegi brüsszeli és kijevi vezetés irányítja, akkor a kisebbségi jogok kérdése valószínűleg háttérbe szorul. Ez a csoport nyíltan elutasítja a kisebbségekkel kapcsolatos igényeket. A helyzet már nem csupán annyira súlyos, hogy nem érdeklik őket a kisebbségi kérdések; alaposan megvizsgálták a helyzetet, és a magyar közösség elvárásait – miszerint a kárpátaljai magyaroknak lehetőséget kellene biztosítani arra, hogy úgy élhessenek, ahogyan azt 2015 előtt tették huszonnégy évig – egyszerűen Janukovics korábbi politikai machinációinak tekintik. Ez pedig, magyar nézőpontból, finoman szólva is elég elrettentő perspektíva. Ezt így nem lehet elfogadni.

Ám ettől még Ukrajna - így vagy úgy - a keresztünk marad.